30. A libapásztorbul lëtt királyné.

Hun vót, hun nem vót, vót ëcczër a világon ëgy pár cseléd, annak a pár cselédnek vót három lyánya.

Az apjok ëcczër vásárra készűt, a lyányainak vásárfiát akart hoznyi, eléhivatta hát a három lyánt, oszt megkérdëzte tűllök sorba, hogy hogy szeretyik őtet? Az első aszonta: »Úgy szeretlek, édës apám, mint a letësletszëbb ruhát, a minőt csak a vásáron árolnak!« A másogyik mëg úgy felelt: »Úgy szeretlek, édës apám! mint a hogy a gyémántos ruhát. Úgy-e vëszël nekëm olyant?« Odafordút a harmagyikho is. »Hát të hogy szeretsz, legkisebb lyányom?« »Kedves apám! – felelte a legkisebb lyány, – én úgy szeretlek, mint a levesbe a sót!«

»Hennye azt a kutya mindënëdët! hát hogy mersz të nekëm ilyenëkët mondanyi? Hát mire tartasz te engëm? Ilyen keveset érëk én të előtted? Eregy most má, a mére látsz, nekem nem këllesz! Takarodj a házamtú!« Szörnyen mérges vót az apja, a mé a lyánya olyan kevesre becsűte őt.

No! a kis lyány is hova fordúllyék most má? el van csappa azé az ëgy szóé. Szëgény lyánnak mit vót mit tënnyi, összeszëtte, a mi kis hómija vót, azzal elindút a világnak.

Mëgy, mëndëgél, maga së tuggya, mére, nagysokára végre egy nagy uradalomra tanál, a kit azt së tutta, hogy kié. Kérdezősködött itt is, ott is, úgy hallotta meg, hogy egy nagyon gazdag királyé.

Akkor eléatta, hogy mi járatba van? kiféli? miféli? bíz ő szógálatot gyött vóna keresnyi, ha tanána! nem bánnya ő, akárminő dógot annak neki, csak szánják mëg! Nagyon megsajnáták a szőrruhába őtözött rongyos lyánt, minő foglalkozást aggyanak neki? Fëlfogatták libapásztornak.

Ott szëgénkëdëtt, nyomorkodott sokáig.

Az ételyié mindég a konyhába járt fël. Hát ëcczër is ott süntörgött, ott forgolódott az ő rongyos szőrruhájában, nagyot kiát rá a szakács: »Nem mégy má ki innen te, rihe-rongy! te! mindég láb alatt vagy të! Még ëcczër a ruhájárú beleesik valami az ételbe! oszt akkor lesz kapsz, még fël is akaszthatnak végette! Takarogy ki mingyá!«

A szëgény lyány kimënt. A hogy kiért a pitarbú, a kiráfinak az ablakja mëg épën nyitva vót. »Hová készű a kiráfi?« kérdëzte a szëgény lyány, látva, hogy a kiráfi odbe őtözkögyik. »Hát mit keresëd të azt, te szőrlyány? a hova mënëk, oda mënëk, elmënëk estére a bálba. Sipircz az ablakomtú!«

A libapásztor fogta magát, mënt a libaólba, az ő rendës fekő helyire. Ott kivëtte a zsebibű, a mit a konyhán kapott, oszt keserves rívás közt hozzáfogott a vacsorájáho. A hogy ottang vacsorál, vacsorál, hallja, hogy mellette ëgy kis eger czinczog. Odanéz, hát csakugyan av vót. Mëgsajnáta, adott neki ëgy kis darab kenyeret. Mikor azt az eger mëgëtte, hozott magával ëgy gyióhajat, azt lëtëtte a libapásztor mellé, oszt visszaszalatt a lyukába.

Megnézi a szegény lyány a gyióhajat, ugyann mi lëhet abba? hát ahogy belenéz, ëgy gyönyörű szép aranyruhát látott. Nagyon megörűt neki. Még tapsolt is örömibe! »Mëgá, kiráfi! mëgá! hamarabb ott lëszëk má én a báldba!« El is határozta magát, hogy elmëgy, kimulatja magát, van má neki hozzá szép ruhája is! Avval készűt sebësenn, mëgsimakodott, megmosdott, fëlvëtte az aranyruhát. Akkor »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, el a bálba.

Mikor odaért, tánczba fogott mingyá, nem árolt ő pëtrëzselymet ëgy csëppet së. A kiráfi mindég vele vót, nem hagyott vele senkit së tánczolnyi. Megbámúta nagyon, mulattatta is, de nem jó kedvibű, mer má mëgszerette.

Kérdëzősködött azután tűlle, hogy kiski ő? azután hogy honnanvaló? A szép lyány csak annyit szót, hogy »Törűközőütővárra!« Akkor épen új nótát húztak, elmëntek mëgin tánczolnyi, egész rëggelyig mindég aj járta.

A kiráfi karonfogta a szép aranyruhás lyánt, engedelmet kért tűlle, hogy hazakísírhetyi-ë vagy nem? De a lyány csak hímëlt-hámolt, hogy így mëg úgy, ëcczër csak usgyi! elszökött. A kiráfi má csak a hűt helyit tanáta.

A lyány visszament a libaólba, az aranyruhát visszatëtte a gyióhajba, elévëtte a szőrruhát, felőtözködött, oszt mëgint csak a szëgény libapásztor lëtt. Aznap délyig a libákkal bajolt, azokot hajkurászta az árokparton, de ő neki eszibe së vót, hogy ő érte most nagyon, hej! de nagyon búsúl valaki!

Elgyött a dél, a libák is az óba vótak, a lyány megint ott sodormánkogyik a konyhába. A szakács csak piszkollya, csak dúj-fúj. »Ereggy má innen, te széhozta! te vízhajtotta! még ëcczër valamit csakugyan belekavarsz az ételbe, oszt akkor jaj nekem! Ne má ë! oszt sipirc!« Adott neki valami kis harapnyivalót, oszt kikergette.

A lyány csak odamëgyën a kiráfi ablakára. Ott benéz, láttya, hogy a kiráfi ugyancsak fésűkögyik, készű valahova! »Hová készű, kiráfi! hogy olyan nagyon fésűkögyik!?« kérdëzte a lyány. »Mi közöd hozzá, akarhova mënëk, csakhogy mënëk. Elmënëk a bálba! Takaroggy az ablakomrú!«

A lyány kiment az óba, ott ëgy szögletbe várta be az estét. Mikor má gondolta, hogy lëhetne indúnyi, kivëtte a gyióhajbú az ezüstruhát, fëltisztákodott, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!« ment a bálba.

Má át a báld. A kiráfi nem mulatott, csak ëgy helyën az asztalná szomorkodott. Mikor az ezüstruhás lyánt megpillantotta, mintha elvágták vóna, úgy mëvvátozott. Tánczoltatta, sürgette, mulattatta, olyan jó kedvi vót, hogy csak! Megint faggatta, hogy kiski ő? mérű való? A lyány most csak annyit mondott: »Fésűütővárra!« Gondolkozott a kiráfi, hogy mére lëhet a, de nem tutta kitanányi sëhossë. Avval felkérte oszt a lyánt, hogy hazakísírhesse, de a lyány csak szabódott, csak húzódott, még ëcczër csak megint úgy eltűnt, mint azelőtt való este.

A lyány mëgint csak hazament, az ezüstruhát szépen összehajtogatva visszatëtte a gyióhajba, felőtözködött a szőrruhájába, mire kivilágosodott, má a tallón vót a libával.

Défele mëgint csak fëlmënt a konyhába. De má nem pësztërkëdëtt ott soká, mëvvárta, még adnak neki valamit, avval mënt. De a kiráfi ablakáná újfënt mëgát. »Tán mëgint a báldba készű a kiráfi?« »Oda hát! De hát të má mindég olyan szemtelen vagy, hogy mindég belesekëdël az ablakomon, má mégis csudálatos!« Avval a tyűkört hozzá vágta a lyánho. »Jó van no«, gondolta magába a lyány, »majd hamarabb ott lëszëk én, mint të, në fé!42)« Bevárta az estét mëgin csak úgy, fëlvëtte a gyémántruhát, »köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, ment a bálba, de hamarabb is ott vót, mint a kiráfi. Mán ő akkor javába tánczolt, mikor a kiráfi odaért.

A kiráfi nem tutta néznyi, hogy az, a kit ő úgy szeret, mással tánczol, odament, mérgesen elkapta annak a legénynek a kezibű, oszt ő tánczoltatta.

Most még jobban mulattak, mint a két azelőtt való estén. A kiráfi má nagyon szerelmes vót, má csak a lyán vót mindën gondolattya. Mëgint mëgkérdëzte, hogy mongya má meg, de lélekre! hogy honnan való, mer a hogy eggyig monta, hogy hovavaló, azoknak még a hírit së hallotta. A lyány azt felelte: »Tyűkörütővárra!« »Hun lëhet a? nem tudhatom! A szomszédunkba van ëgy öreg embër, a ki má sok országot bejárt, kérdëztem attú, de ezëkët a helyekët még ő së ösmeri!« De a lyány nem világosította fël.

A kiráfi má nem tudott magának së parancsolnyi, lëhúzta az újjárú a gyűrőt, odatta a lyánnak, hogy őrözze mëg, oszt gondollyon rá, mer ő el akarja vënnyi! A lyány mëg is igirte, de má nem várta mëg, hogy mëgint szóllyék a kiráfi a hazakísírtésrű, elillant, mint a lipe, szaladt mint a firjóka haza, ëgënyest az óba. Ott lëvette ar ruháját, fëlvëtte a hétköznapló rongyosat.

A kiráfi mëg odavót nagyon. Mindën szívi-szándéka a lyán fele vót má fordúva. Hogy az mëg elszökött, a báldba is csak tört-vágott, kërësztű akart mënnyi mindënkin; mikor hazamënt mëg csak a búnak atta magát, szavát së lëhetëtt vënnyi, olyan szomorú vót. Odamënt az anyja, apja, vigasztalta vóna, de a kiráfi csak búsút, búsút, nem hajtott as sënkire së. Úgy fájt a szivi, hogy maj mëghalt bele.

A hogy elgyött a dél, a lyány is behajtott má, a konyhába is susorgott má a sok étel.

A libapásztor is bemëgyën a konyhába, ott sűdörög a szakács körű, akarmére lëpëtt, mindég láb alatt vót. »Mit keresël të itt, te! tisztú’ innen mingyá!« De a szakács kerűt-fordút, a lyány is aggyig süntörgött, aggyig süntörgött, hogy valahogy a gyűrőt mégis betëtte a tába, a mit a kiráfitú kapott.

Avval oszt kiszalatt.

Mikor beviszik az ételt, merítënek a tábú, hát csak mëgcsördű a kanál valamibe. Kivëszik, mëgnézik, hát mi vót? a gyűrő.

Hivatták oszt a szakácsot, ki járt a konyhába?! Mëgijett a szakács, ëgy krajczár së maratt a zsebibe. Most van má baj! Nem merte mëgmondanyi, hogy az a szőrruhás, mer akkor őt biztosan felakasztyák. Hát csak tagatta, hogy »senki«. »Szakács! mondd mëg, ki járt ott, mer akkor csakugyan fëlakasztatlak! de így nem lësz sëmmi bajod, ha bevallod!«

A szakács is, mit vót mit tënnyi! bevallotta, hogy ott más nem járt, mint az a szőrruhás libapásztor.

»Hidd be mingyá! tiszticcsa ki magát szépen, oszt győjjön be!«

A libapásztor is mëgmosakodott, mëgfésüködött, fëlvëtte a gyémántruhát. Bemënt.

A kiráfinak a szivi maj mëghasatt örömibe, hogy mëglátta, hogy iszën ez az, a kivel ő tánczolt, ennek atta ő a gyűrőt! Mëgölelte, mëgcsókolta, mëg is monta mingyá, hogy elvëszi feleségű.

Készűtek a lagzira. Tanakodtak, ugyan kit hijjonak má mëg? mérű? hogy-mint? mi ëgymás, hát a többek közt mëghítták a lyány apját is.

A konyhába mëg a lyány mëghagyta, hogy az apjának külöm csinállyonak mindënt, de só nékű.

Gyön a lagzi. Az apja is ott van, jó kedvi van mindënkinek, csak a lyány apja nem ëszik, olyan, mintha szomorú vóna.

Kérdëzik oszt, hogy mi lelte? mé nem ëszik? tán nem jó az étel?

De az embër csak himëlt-hámolt, nem akart szónyi.

Oda mëgyën a lyánya is, kérdezi az is, hogy »hát mé nem ëszik édsapám? Në szomorkoggyék, ha má a lagziba van!«

Az apja mongya oszt, hogy »jó itt mindën, nagyon fájínú el van készítve, csak az a baj, hogy só nincs benne!«

Akkor oszt odafordú a lyánya is. »Lássa-ë, édës apám, maga engëm azé az ëgy szóé csapott el, a mé asz montam, hogy úgy szeretëm magát, mint a sót az ételbe. Lássa-ë, hogy a nékű mëg nem ér sëmmit az étel!«

Mikor ezt a lyány elmongya, az apjának csakúgy csurgott a szëmibű a könyű. Akkor oszt összeölelkëztek, lëtt olyan vigasság, hogy hetedhét országon së vót párja. A lyány a kiráfinak feleségi lëtt, boldogan éltek nagyon sokáig, tán még most is élnek, hogyha mëg nem haltak.

Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa asszony szájából. Lejegyzési idő: 1903. nov.