Utonjárók.

Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal, sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot adni, aki kigondolta őket.

Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép „sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt, és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki, mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal valaki.

Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.

Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.

Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent István-napi bucsún.

A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s csak nappal kel ki a sírjából.

Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.

A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.

Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen vissza-út csinálva.

Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.