Táltosok vagy váltottak.

E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.

A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg ágyában saját porontyával kicserélte.

Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.

S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.

Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek adnak.

Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.

Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a bölcsőbe.

Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán gondozás hiányában el is vész.

Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!

Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.

A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait. Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik; elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.

Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!

Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom, butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a bünnek fiává válik.

Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés elhanyagolása az oka.

Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett hiánya nevelte haramiává.

– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált, vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak az volt: te váltott!

Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.

Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.

Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se esett jól.

Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán kibékitette szerencsétlenségemmel.

Haza tértem.

Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét; azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!

Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok helyett a vasvillával fordult felém.

– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj ki a portámról; vissza a honnét jöttél!

Ez volt a fogadj isten.

Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba, vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el; egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim előtt.

Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon megszolgáltam!

A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet meghalnia!

Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony „váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.

De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti a fokhagyma szagot.

Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.