A szellemidézés.

Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.

Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.

Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.

Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos az ökörbőrt.

Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják, de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja; hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.

Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a lélek; amit persze senki se hall.

Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve, elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall lelki füleivel.

És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.

És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a – paripájára.

Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok, asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.

S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt, vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.

És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a nyomorúságot.

Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.

Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.

Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.

Egy jókedvü névnapi társaság volt egyszer együtt. A jókedvüek közt, legjobb kedve volt egy mészáros mesternek, aki nagy mulatságát találta abban, hogy ételben, italban leggyőzősebb volt társai közt. A társaságban éjfél felé; hogy, hogy nem, eszébe jutott a kártyajáték s ezek között különösen a jövendővetés, anynyival inkább, mert volt a vendégek közt egy öreg asszony, ki nagy jövendőmondó hirben állott.

Elkezdődött tehát a jövendőmondás; s a kártya eséséből sok hóbortos dolog kerülvén ki, jól mulatott a társaság. Végre a jókedvü mészáros is megemelte a kártyát; s mikor megint valami hóbortos dolgot vártak; a kártyavetőnő, egyszerre elkomorodott s összeakarta zavarni a kártyát. De a társaság, s köztük leginkább a mészáros nem engedte a „paklizást“, s követelte a kártyaesés értelmét.

Az asszony sokáig szabódott, mig végre az erőltetésnek engedvén, megmondta, hogy a kártyán az áll, mikép a mészáros még ma meg fog halni!

Az asszony vonakodása; méginkább pedig a váratlan jövendölés nagyon leverte a társaságot; de leginkább a mészárost, ki az asszony szavaira egyszerre elfehéredett s remegni kezdett.

Akik ezt észrevették; iparkodtak a jó kedvet ujra fölmelegiteni; de bár a mulatság egy kissé ismét neki zajlott; a valódi jókedvnek még is vége volt.

A mészárost azonban a jókedv végkép elhagyta. Ha bort töltött, a keze reszketett s a fogai vaczogtak a pohár szélén. Semmi vigasztalás nem fogott rajta s nemsokára összeszedelőzködött és hazafelé indult.

Többen megijedtek összedúlt vonásain; s bár egészsége környékhires volt; megdöbbentek, mikor ingó léptekkel látták távozni. Egy-kettő utána indult, hogy haza vezetik.

Már nem volt rájuk szükség; mert az erőteljes mészáros; kiről még egy negyedóra előtt lenevetett az élet, a szomszédház előtt feküdt – élettelenül. A roppant izgatottságtól gutaütést kapott.

S igy idézte elő félelmével maga azt, hogy a kártyának igaza lett.

Az ilyen kártyavetés, ilyen módon, néha néha beüt; s a helyett, hogy okulna rajta a szegény ember; most már tökélyetesen rabja lesz a babonának, s föltétlenül hitelt ad a czigányasszony szerencsemondásának is; bár ha lelki nyugalmán kivül néha élete is rá menne a „jövendőre.“

Szóval, ha mind elakarnánk mondani, vagy ha mind le birnánk irni azt az ezer és ezerféle apróbb-nagyobb babonát, a melynek a szegény ember egészségében vagy vagyonában anynyiféleképen látta már kárát, bizon végére nem jutnánk itéletnapig.

Mert nincs az ember életében egy esztendő, egy nap, egy óra; nincs a természet legelrejtettebb zugában egy fűszálacska, égen és földön egy pont, melynek a babonás ember békét hagyna. Néha csak inkább szokásból, mint meggyőződésből; de mégis könynyebb némely atyánkfia lelkének, ha legalább egy kicsit babonáskodhatik.

Vannak az embernek babonás napjai és órái; babonás állatai, füvei, még ásványai (kövei) is. Az égnek se hagy békét az ember. Gyanúval tekint a hold udvarára, a csillagokra. Ha beszél, babonás mondásokat kever szavai közé; s ha számit, még akkor is megakad, ha véletlenül babonás szám jön ki az összeadásból.