Terophile cirkulusa.

Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz, hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is, bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus, zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és dolgozzál.“

Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög abc három betűje az A (Alpha), Ó (Ómega), T (Theta), de maga az egész a b c is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.

Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A T betű pedig úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is üresen ne maradjon.

Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet, elejétől végig.

Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis pénzmagért.

Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom, melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél vala“.

Aztán jön a „hét lakatú szent lélek imádsága“, rövid néven: a „hét menyei zár“; a melyikben a jó uristen el van nevezve, minden képzelhető néven: „Nagy Adonai istennek“, – „Emánuel nagy uristennek;“ s végre „rettenetes Szabaóth nagy istennek.“

Mikor a „hét menyei zárnak“ vége van, következik a kincsőrző szellemek főkapitányának, Terophilének tizenegyszer való „megesküdtetése“; igazabban talán „idézése“; mindig czifrább és czifrább nyelven; utoljára már valóságos erőszakoskodássá fajul az idézés, hogy szinte az ember hinni kezdi, hogy az ilyen kényszeritésre ki lehetne kérni – baraczkból a magvát is.

A kurtábjából adunk egy kóstolót; hogy Terophilét hogy kell idézni.

– „Hallod-e te Terophile! én tégedet esküdtetlek (idézlek) a mindenható Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok, kántorok és konfessorok, szűzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős emberi ábrázatban, minden ijesztgetés, zörgés és rémités; csalárdság és ámitás nélkül, s hozz nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat, jól elkelő Ferdinánd-korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat, gyémántokat, topáziusokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden ijesztés nélkül.“

A többi tiz idézés még czifrább; csupán a vége egyforma mindeniknek; az ötszázezer darab aranyok, tallérok, forintok jól elkelő Ferdinánd-korabeli pénzben, meg a klenódiumok egyből sincsenek kifelejtve.

Minden szomoruságom mellett is, hogy az emberek ily éktelen nyomorultságára gondoltam, – mégis elkellett magam nevetnem, mikor a jól bezsírozott kincsásó könyvben észrevettem, hogy némelyik kincsásó atyánkfia milyen szerényen kitörülte ironnal az ismeretlen „klenódiumokat, topáziusokat, smaragdusokat“; – s az ötszázezer arany mellé nagy szerényen még csak a gyémántokat és karbunkulusokat kérte Terophilétől. A karbunkulus kő ugyan a meseországban terem; de a babona azt tartja róla, hogy az olyan nagy, mint a lúdtojás s egy sötét pinczében is úgy világít, mintha nappal volna oda lenn; ennek pedig az a babonás magyarázata, hogy a karbunkulus, vagy máskép karbinkulus nappal beszedi magába a világosságot; és éjjel azt kisugározza.

A Terophile idézése után következik még nyolcz „Mária imádság“; s mikor a kincsásók a könyvet idáig, napkeletnek fordulva ledarálták; akkor végre megjelenik Terophile; nagy zörgést és csattogást visz ugyan véghez; hanem azért a temérdek sok Ferdinánd korabeli tallérokat és forintokat, meg a karbunkulusokat lerakja, ahova parancsolják neki.

Mikor aztán Terophile lerakta a kincset, a fejére kell olvasni az „elküldő imádságot“; s arra aztán a szellem eltávozik; s ekkor a kincsásó-társaság testét lelkét az összes angyalok, arkangyalok, pátriarkák és próféták s a világon kiosztott összes teljes bucsúkba ajánlván, – végre megosztoznak a – véghetetlen nagy csalódáson. Mert hogy valaha egy kincsásó-társaságnak alkalma lett volna, a Terophile által hozott Ferdinánd-féle jó aranyokon és klenódiumokon is megosztozni, – már olyan eset nincs följegyezve a krónikában.

De még olyan eset sincs, hogy valamely társaság előtt Terophile ur, szerelmetes szép ábrázatját bemutatta, vagy a tömérdek kincsből egyetlen darabocska mutatót hagyott volna.

A kincsásó krónikák elvezetnek legfölebb a zörgésekig, csattogások és ijesztgetésekig; de aztán ott be is végződnek rendesen.

Igy végződnek a könyvnélküli kincsásások is rendesen az – ásásnál; a fölültetett társaság rendesen csak akkor veszi észre, hogy lóvá van téve, mikor már anynyi fáradsággal egy kútat is megáshatott volna.

És nem is lehet ez máskép. Az egész kincsásó história csak annak hajt egy kis hasznot, aki a társaságot fölbirja lovallni; aki eltünteti a szellem számára kitett sült csirkét; vagy aki jó pénzért eladja a kincsásó könyvet, – vagy még inkább aki beszegődik a vállalathoz – diákos embernek.

Mert vegyük azt az esetet, – amit különben se engednek el a kincsásók, hogy akár könyvből, akár könyvnélkül meglehetne valamiképen szerezni a földalatti kincseket; vajon képzelhető-e olyan nem is hét, de két vagy három emberből álló társaság, amelyikben legalább egy olyan ne legyen, aki csak anynyi kétkedést meg ne engedjen magának, amenynyi már az emberi természetben benne van; hogy valahányszor valami olyan munkába fog, melynek vége nem bizonyos s melynek jó végét úgy óhajtaná, legalább föl ne sóhajtson a dolog kezdetén: „Oh uram istenem, vajon lesz-e sikere munkámnak?!“

De az imént sokat is mondtam, hogy két három ember közt akad hitetlen; – úgy kellett volna mondanom, hogy van-e a világon egyetlen ember, aki oly bizonytalan munkába fogván, mint a kincskeresés; azt az előbb emlitettem sóhajtást el nem követi.

Vagy van-e egyetlen olyan ember, aki – ha már épen anynyira kerülne a dolog, hogy a képzelt kincsőrző szellemek zörögni, orditani, csattogni, sőt rémitő állatok alakjában a kincsásókat ijesztgetni kezdenék, aki már a szokatlan földöntúli szellemek zajongására s arra a gondolatra is, hogy most soha nem látott, másvilági gonosz szellemekkel kell szembe szállania, – csak egy kicsit, s csak egy kis pillanatnyi időre is meg ne ijedne?!

Már pedig az a könyvbéli és könyvnélküli kincskeresésnek is legeslegelső szabálya, hogy a sikerben föltétlenül hinni kell, s megijedni nem szabad.

Ez a szabad, és ez a kell tehát minden kincsásás és kincskeresés megölő betüje. Mert ha csak egy tagja is a társaságnak csak olyan kicsit kételkedik is a sikerben, amenynyi abban a sóhajtásban benne van, hogy: „vajon lesz-e sikere a munkának?“ vagy ha csak anynyira megijed is egy kis szempillantásra; amennyire az emberi természetnél fogva valami váratlan zörej még a legbátrabb embert is megszokta egy perczre ijeszteni s méginkább a babonás embert: – már akkor eltünik a pénz az ásott helyről; s nem fogad szót Terophile, akárha száztizenegyszer idézze is őt valaki, a legválogatottabb rimánkodásokkal és fenyegetésekkel.

Miután tehát e két föltétel olyan, hogy az ember azt, istentől adott természeténél fogva be nem töltheti; józan észszel biró ember azonnal belátja, hogy az egész pénzkereső-babona, teljesen lehetetlen dolog.

Lehetlen volna még akkor is, hogyha olyan igaz volna is az, hogy a kincs lánggal tisztítja magát, mint milyen nem igaz; ha továbbá olyan igaz volna is az, hogy a földalatti kincsekre Terophile, vagy mi a száz ördög vigyáz, s hogy az a kincs imádságra, vagy ásásra a föld méhéből kimozdul; – mint amilyen nem igaz és nyomorult csalás az egész kincskereső tudomány.

Mert az, aki ezt a kincsásás mesterségét kitalálta s arra jó tanácsot, vagy irott könyvet árul; legyen az jezsuita vagy hitetlen; mindenképen leszámolt a körülményekkel s jól tudja, hogy ha száz meg ezer kisérleten se boldogul a kincskereső-társaság, őt csaláson fogni nem lehet, mert előáll a kincskeresés első szabályával: „föltétlenül hinni kell; – s félni nem szabad.“ Azt pedig, hogy a társaságban ki hitt s ki félt? – magáról ugyan mindenki tudhatja, de már másnak belsejébe, veséjébe be nem láthat; s érte jót sem állhat; s igy ha századszor se sikerül a kincskeresés, – a kincsásás babonás hitével megvert ember, sohse hiszi magát a csalás ostoba áldozatának; hanem a sikertelenséget egyik kincskereső társa kételkedése vagy félelmének tudja be.

Azért is oly veszedelmes ez a babona, mert aki egyszer bele esett; az soha, vagy csak akkor gyógyul ki a betegségből, mikor már egész életét, egész vagyonát elfecsérelte. – Még veszedelmesebb pedig azért, mert egy bolond százat ránt magával a henye, dologtalan, naplopó életre; melyben minden nap Szentheverdel napja s minden munka benne, csak az imádság.

Pedig a jó Isten előtt csak az az imádság kedves, amit az ember munka előtt és után mond el.

Mert jóllehet, tetszetősebb lenne az ötszázezer darab aranyat, tallért és forintot vénasszonymódra össze imádkozni, – mint annak csak a százezredik részét is izzadságos, böcsületes munkával megérdemelni s megkeresni; de jó lesz meggondolni, vajon mi lenne a világból, ha egyszer a pap letenné a könyvét, a mester a szerszámát; a szántóvető ott hagyná az ekeszarvát; gazda-ember gazdaságát s bíró az igazság fontját, s be állana az egész emberiség kincskereső herének; életét imádkozásban töltvén, folyton csak Terophilét idézné, egy kis Ferdinánd-korabeli jól elkelő aprópénzért.

Eszembe jut itt egy régi mese; amit jó lenne minden gyereknek könyvnélkül megtanulni.

Egy öreg embernek volt három fia és egy kis szöllője; ebből a szöllőcskéből szorgalmatos munkával tartogatta az öreg magát és három fiát. A gyerekek azonban hideglelést kaptak a munkától; s az öreg belátta, hogyha ő elhal, gyermekei nem fogják megművelni a szöllőt s meg nem birnak élni.

Azért fogáshoz nyult. Mikor érezte, hogy már halála közeledik; ágyához hivta gyermekeit s mint egy régi titkot, azt beszélte nekik, hogy a szöllőben egy öreg tőke tövében töménytelen sok kincs van elásva; csak keressék szorgalmasan, s bizonynyal megfogják találni.

Amint az öreg meghalt; rögtön neki állott a három fiú a szöllőnek; jól megforgatták a földet a tőkék körül; s bár első munkára kincset nem találtak; el nem csüggedtek s várták a másodiktól.

A kora tavasz már munkában érte őket s csak késő őszszel állottak ki a sorból. Kincset ugyan sem az első, sem a második évben nem találtak; de a jól megmunkált szöllő jó termést adott, s az esztendei munka, szép pár száz forint hasznot hajtott nekik. – S amint évről évre szorgalmasabban kutatták a kincset; a szöllő évről évre több-több hasznot hajtott s az első öt esztendő végén szép tőkepénzük maradt. Már ekkor rájöttek a jó öreg szándékára, ki őket dologhoz szoktatta; s rájöttek arra is, hogy a kincset is megtalálták, ha nem is a földben, de mindenesetre a szöllővesszőn, az arany szinü fürtökben. S a folytonos kincskeresésben anynyira megszokták a munkát, hogy a kis szöllő valóságos aranybánya lett szorgalmuk s becsületes munkájuk után.

És ha az a sok kincsásó, akit az anyaföld megszivel a hátán, a haszontalan munkát mind jobb helyre forditaná, de sok arany kerülne ki a földből bor és búza képében; s de sok nyomorult koldussal kevesebb volna a világon, akik csak a dolgos ember kegyelem kenyerét fogyasztják; s akiket a pénzkeresés, a folytonos dologtalanság és imádkozás rontott meg egész életükre.

Megigértem annak a szegény szerencsétlen öregnek, hogy elhallgatom a nevét, de mikor azt mondtam neki, hogy könyvbe teszem a históriáját szomorú példának; könynyezve azt felelte: küldjön az úr abból a könyvből az én vidékemre is legalább egyet; s név nélkül is én rám mutat az inges gyerek – belőle. Hanem azért küldje az úr; legalább hadd tanuljon más ember az én káromon.