Állatjárványok.

Szükségtelen a jó gazda ember előtt hoszszasan fejtegetnem, hogy mi az a lépfene, és a keleti marhavész, mely Egyptomi csapások, házi állatait évenkint, vagy legalább időnkint megszokták tizedelni.

Azzal bizon az okos gazda tisztában van, hogy e bajokhoz semmi köze a boszorkánynak.

Hogy a lépfenét, vértályogot megkapja a szarvasmarha, ha folyton pocsolyavizet iszik, melynek rothadó részecskéi valóságos méreg a szegény jószágnak. Az olyan csordás, vagy lelkiismeretlen cseléd; vagy mondjuk a gondatlan gazda, aki restelli a vályút fris kútvizzel teli merni, azt szokta mondani, hogy jobbat iszik a jószág a tóvizből; mint a vályúból.

Pedig a jó gazda nagyon jól tudja, hogy bizon némelyik jószág finyásabb mint az ember s még a kútakban is válogatós. Azért láthatunk a magyar alföldön annyi kopoja kútat; amit a nép pusztulóra hagyott; s az égnek meredő, ostorfátlan ágas már messziről beszéli, az ilyen nyelvet jól értő gazdának, hogy azt a kútat „nem kivánta a jószág!“

Egyszóval az állatjárványoknak épen ugy meg van a maga természetes oka, mint az emberi betegségeknek; s az állatvilág leggyilkolóbb pusztitója a „keleti marhavész“, mely a közlekedés által egész szomszédos országokon át dühöng, maga elég gondot ád a jó gazdának, hogy a bajnak orvosságát csak ahhoz értő, tanult állatorvosoknál keresse. A babonás ember azonban sokkal könnyebb dolognak tartja, ha boszorkányos kúrához folyamodik.

Akárhány faluban ugy gyógyitja valami vándorló világcsaló az állatbetegségeket; hogy a nép figyelmét valami boszorkányra irányozza. Talán van ilyen a környéken; vagy talán meghalt már; szóval olyan boszorkány van a dologban, aki nagyon haragudhatik a falura.

Persze ilyet könnyű találni valamelyik elhunyt öreg emberben, aki talán életében kuruzsló volt; az bizon könnyen beválik szükségből a babonás népnél – boszorkánynak.

Az utolsó járvány alatt volt ilyen boszorkány-kúra elég.

Kiásták a boszorkánynak állitott halottat s megforditották a koporsójában. Ha ez nem használt, kiforditották az ingét s ugy adták rá. – Ha ez se volt elég, lenyakazták egy ásóval. Végre aztán, ha a marhavész el nem állt; kivették a halottnak a szívét; négyfelé vágták s a falu végén elégették s az égetett szívdarab füstje alatt hajtották a csordát a faluba.

Természetesen erre a babonás kúrára nem szokott elállani az állathullás; hanem ez a csoda-doktort nem hozza zavarba; egyszerűen ráfogja, hogy nem találták el az igazi boszorkányt. Mert a babonás embert még akkor se lehet ám megokosítani, ha fonákul üt ki a mesterség; s inkább keres kibúvó ajtót, csak hogy a babonás hitről le ne kelljen mondania.

Ma napság hála isten, még is csak ritkul ennek a babonás hitnek a magja, s miután minden ember csak holtig él, apránként kivesz az olyan csoda-doktorok fajtája, akik a marhavészt, ilyen embertelen módon gyógyitják.

A boszorkányos bajok között nagyon ismerős a babonás nép előtt a: