A járványos betegségek.

Ezek közül pedig különösen azok, amelyekben tömegesebb a halálozás, és megbetegülés, mint p. o. a hazánkat oly gyakran látogató cholera; vagy régebben a borzasztó pestis; az úgynevezett fekete halál.

Ilyen járványok a fekete himlő is; a gyerekeknél pedig a roncsoló toroklobb, vagy a torokgyík; ilyenek a hagymáz vagy is tiphusz s a nem annyira halálos, mint igen tartós betegségek közül a váltóláz járvány; vagy is az úgynevezett hideglelés.

Annál veszedelmesebbek pedig e járványok, mert az embert hirtelen támadják meg s ragályosságuknál fogva csoportosan pusztítják.

Emlékezzünk vissza csak a cholerára; az bizon a legműveltebb embert is megijeszti; a műveletlen ember pedig épen elveszti a bajban a fejét; de míg az okosabb ember ismerve a baj okát, annak helyes orvosságát keresi; – addig a babonás ember a baj okát is, meg orvosságát is babonás úton kutatja.

Pedig a járványoknak meg van a legtermészetesebb magyarázata és oka. Megromlott viz; posványok és rothadó testekből kiszálló párák, amik megmérgezik a levegőt; éretlen gyümölcsök mértékletlen élvezete; mindmegannyi veszedelmes okai a járványos betegségeknek. Háború, vagy nagy éhség idején, mikor a csatában, vagy éhségben elhullott s több ideig temetetlen maradt emberi hullák rothadása rendesen úgy megmérgezi az éltető levegőt, hogy a háborúnak és éhhalál pusztitásának természetes következése a járványos betegség is.

Könnyű ennek példáját látni abban is, hogy olyan faluban, ahol sok a pocsolya, a mocsár; vagy ahol sok a kenderáztató; és igy sok bűzös pára fejlődik ki az elpárolgás által; rendes járványképen minden esztendőben előfordul valamely betegség; ha más nem, hát a harmadnapos hideglelés.

Igy származik és terjed a cholera is; és eléggé szomorú dolog, hogy az ilyen bajt a nép, babonára hajló nagy tömege, egyes ámítók után, rendesen a boszorkányoknak és rosszaknak tulajdonítja.

Szerencsére mégis nem sok helyen fordult elő olyan cholera gyógyítás, mint egy temesmegyei faluban; ahol valami csodalátó, babonás ember elbolondította az egész falut, hogy ezt a bajt, a boszorkány hozta a vidékre. És az meg se szűnik addig, mig egy ilyen betegségben elhunyt halottat ki nem ásnak a sírból; s a szivéből az egész falú népe nem eszik.

Nehogy pedig valaki ezen dolgot szomorú mesének gondolja; mert a temesvári törvényszék irattárában benne van az itélet, melylyel a vad állatokat megbüntette.

Be van ott bizonyitva, hogy a falúbeliek, a biró uram vezetése mellett kiástak egy cholerás halottat, s a szívét felosztották egymás között. Ettek is belőle többen; azok aztán nyomorultan el is pusztultak; mert ha megnem kapták volna a szörnyű betegséget anélkül, – meg kellett kapniok az undortól, és a rothadó, beteg testrész elfogyasztásától.

Biró uram, meg az ámitók, a főkolomposok, ugyan nem ettek a borzasztó orvosságból; nyomorult életük helyett tehát, csak szabadságukkal lakoltak; s maig ülik a vármegye házát.

Egy másik faluban azt terjesztették, hogy a bajt egy közelébb elhunyt boszorkány okozza; s addig el se áll a baj, mig azt a boszorkányt ki nem ássák, s a hasára nem fordítják.

Még erre a munkára is akadt ember; aki fölásta a megszentelt földet a boszorkánynak mondott szegény öreg tetemei fölül; föltörte a koporsót; kirángatta a rothadó tetemet, mely arczával az Isten szép ege felé fordítva aludta az örök, a csöndes álmot; és lefordította arczczal a föld mélye felé.

Egy más faluban kiástak egy más halottat s az ásóval lenyakazták s úgy tették vissza a koporsóba, hogy a test fölfelé, az arcz pedig lefelé fordittatott.

Hanem biz azért a járvány csak oly erővel dühöngött.

Szokás mondás, hogy még az állat se bántja a maga fajának dögét; csak az ember tud annyira buta lenni, hogy az állatnál alább sülyedjen, s embertársának hulláját a sírjában megbolygassa, sőt abból, borzasztó leirni! – még egyék is.

A babonás ember még e betegségeket, a járványt, a pestist, az éhhalált és cholerát, is alakba önti; és képzeli azt valami kiaszott, sovány összetöpörödött embernek; akit nem mindenki lát s aki úgy vándorol vidékről vidékre; s csak a sűrű erdőben tart pihenést.

S akárhány babonás ember van, aki megesküszik rá, hogy látott már ilyen féle szörnyeteget. Debreczen alatt fogtak is már egyet s mikor agyonverve bevitték a városba; egy medvés talián, ráismert a szegény szörnyetegben megszökött majmára.

Felső-Magyarország egyik tót falujában egy vén asszony is látott cholerát; de ez már okosabb volt, mint a Debreczeniek, mert ő olyan formán irta le a szörnyeteget, hogy azt senki sem foghatta meg. Ugy beszélte, hogy az egy vékony, sötét felhő alak volt, amelyik egyik végével lenyult a földre, mint a forgószél, a másik végével fölért az égbe. Ő beszélt is vele, s egy kis harapni valóért elmondta, hogy mit beszélt vele a szörnyeteg. Megigérte neki, hogy nem bántja többé a falút! – ilyen jó hirért aztán érdemes is volt, hogy a cholera-látó vén banyának telirakták a tarisznyáját minden jókkal.

Még egy igen furcsa choleráról hallottunk az időben; akit egy öreg kocsis ember látott.

Mikor ez az öreg kocsis hajtott az országúton; egyszerre a lovak fölhorkantak egy mezitelen gyerektől, aki az út közepén feküdt. A gyerek könyörgött a kocsisnak, hogy vegye föl, de az öreg irtózott s nem vette föl, hanem a lovak közé vagdosott s elhajtatott. Mikor már azt hitte, hogy a gyereket jó messze hagyta, visszafordult; de majd kővé vált az ijedtségtől, mert ime a meztelen gyerek ott feküdt a kocsija derekában, a szénában.

Mit tegyen vele? rá ripakodott s lekergette, mert már gyanítani kezdte, hogy nem rendes a dolog. – A gyerek nagy morogva lement; de mikor az öreg elvágtatott, ismét ott hevert a kocsi derekában. Az öreg se vette tréfára a dolgot, hanem keresztett vetett a gyerekre s a szentháromság nevében leparancsolta a kocsiról. Erre a gyerek elorditotta magát s azt mondta: „Jól jártál, hogy a szentháromság nevében küldtél, mert különben bevittél volna a falutokba s kipusztitottam volna az egész vidéket, mert én vagyok a cholera!“ Ezzel aztán hirtelen eltünt.

Ezt a dolgot az öreg kocsis mindjárt a falúvégi csárdában beszélte el, a mulató falubelieknek; s azt is hozzá tette, hogy ő mentette meg a falut. Persze aztán meg is vendégelték olyan formán, hogy a füle is kétfelé állott. Ezt a történetet elbeszélte ő aztán még hosszú útja közben, több faluban is, és mint a falu megmentőjét, mindenütt jól ellátták, minden jóval.

Bár pedig isten nevében ellátták volna – egy vendég oldallal; amit jobban megérdemelt volna, mint a vendégséget; mert véletlenül a tizedik határban akadt aztán a hallgatók közt egy olyan más faluból való utas ember, aki már öt-hat faluval visszafelé, hallotta ezt a történetet tőle. Itt aztán ki is jutott neki a boldogabb végéből.

Mikor ilyen országos csapás látogat egy országot; rendesen százával terem az ilyen rémületes történet. Egyik hallja, másik tóditja, harmadik pedig csupa félelemből, utoljára el is hiszi, hogy valójában is megesett a dolog.

Mert a közrémület nagyon ragadós baj s az ijedt ember rendesen képzelődésének rabja s ijedtében olyasmit is vél látni, amit nem lát s olyat is elhisz, amit nem hihet el az esze.

Különben más-más népnek, – külömböző hite van az ilyen járványokról; ezek közt legészszerűbb a török népnek egy mondája a choleráról. E tanulságos mesét nem árt megtanulni.

Egykor egy nemes török ifjú lovagolt az úton egy városon kivül s épen alkonyodott, hogy visszafelé fordította a lovát s iparkodott, hogy otthonn legyen, mielőtt a város kapuit bezárják. Alig fordult azonban meg, midőn egy ember ugrott hátamögé a nyeregbe.

– Ki vagy és mit akarsz? kérdé az ifjú. Erre az ember bevallotta, hogy ő a cholera; s rimánkodva kérte az ifjút, hogy vigye őt be magával a városba. A török leakarta kergetni a lóról; de végre, miután a cholera megigérte, hogy csak csupán tiz embert fog elvinni, tehát bevitte a városba.

Első nap csakugyan tiz ember halt meg a városban; azonban már másnap a tiz meg tizszereződött; harmad, negyed nap majd a fél város kipusztult.

A rá következő esztendőben az ifjú ismét kilovagolt a városból s mikor visszafelé fordította a lovát; ime! a cholera ismét ott termett a háta mögött.

Nohiszen csak ez kellett az ifjúnak. Azonnal elkezdte szidni a cholerát, mint a bokrot; hogy olyan gyalázatosan megszegte a szavát, a tiz ember helyett ezret vitt el.

De a cholera erre azt felelte: Tévedsz jó ifjú! én megtartottam, amit fogadtam. Én csak tiz embert öltem meg; a többi ezer ember ijedtében halt meg.

Aranyat ér ez a mese; de persze csak a töröknek. Mert a török e mesét nem azért mondja el a fiának, hogy az a cholerát ember vagy állat, vagy felhő képében lássa, hanem megtanitja evvel a mesével, hogy az ember a bajban meg ne ijedjen, el ne veszitse a józan eszét; mert különösen az ilyen bajokban legtöbb áldozatot visz el az ijedtség. S a feje vesztett ember könnyen ugy jár, mint az egyszeri tűzkárvallott, aki oltás helyett beleszaladt a tűzbe.

Mindezen elmondott igazságok daczára is lesz azért elég atyánkfia, aki a cholerát továbbra is a boszorkányok átkának fogja tartani s lesz olyan is, aki látott, s ezután is fog látni uton fetrengő meztelen cholera-gyereket; meg faágon ülő szörnyeteget; talán még olyan is lesz, aki egy jó oldal szalonnáért beszél is az ilyen szörnyeteggel s egy másik oldal szalonnáért, el is mondja, hogy mit beszélt vele. Lehet bizon elég, hanem mi nem várhatunk addig, mig minden babonás embernek megjő az esze; a mondott szóból értsen, aki értelmes; nekünk mennünk kell odább, meg kell ismernünk egy második bajt, amit a babonások szintén a boszorkányok munkájának tartanak.