Az aszály.

Eléggé ismert csapás ez országunkon. Az ember az ujján számithatja, hogy ekkor is volt, akkor is volt, most alig egy pár esztendeje is volt olyan országos szárazság, hogy a szegény ember a vetőmagot is kölcsön kérte, s aratás után a kenyérnek valót is hitelbe kellett vennie.

Gyakori látogatás ez rajtunk a mostoha természettől!

Az ám a boszorkánytól! mondja erre egyik-másik atyánkfia.

Hanem ez az atyánkfia várjon sorára; egyszerre csak egyikünk beszélhet s miután a garast én tettem be előbb; én hát még egyszer azt mondom, hogy bizon bizon a száraz meg vizes; a szűk, meg a bő esztendő; a napos, borult, szeles, ködös, rosz és jó idő; igen is mind csak a természet dolga.

A hatalmas nagy természeté, amelyik télen a pihenő földet hótakaróval beboritja; tavaszszal az alvó magot csirába, a kopár ágat könynyező, duzzadó rügybe hajtja; kicsalja a füvet a földből langy meleggel s kipattantja a meghasadt rügyet virággá; mely nyáron megérleli a gabonát és őszszel ideadja valamenynyi gyümölcsét. Ad esőt, száritó szelet és meleget; áldást oszt minden ébredő reggel s jó reményt hágy minden alkonyattal.

Ez a jó anyatermészet.

De ez az anyatermészet néha mostoha is tud lenni.

Mikor a tél beköszönt zord szeleivel, száraz fagyával; s a csonttá dermesztett föld alatt befagy a csira a jó reménynyel bevetett őszi magba; s ha nagy időnkint lehull egy-két pehely hó, az is csak arra van, hogy legyen a viharnak mit a szegény ember szeme közé szórni. Tavaszszal aztán megnyilnak a felhők csatornái, s a szakadó negyvennapos eső kiáztatja azt a kevés magot is, amit a tél fagya megkimélt, s a folytonos eső, a föld árjával egyesülve elfoglalja azt a területet, amit izzadtsággal munkált meg a szántóvető; sást, meg gazt terem az ugar; s a tiszta búzaföldön vadkácsa meg batla költ. A nyár aztán beteszi az ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést hágy itt a távozó alkony.

Ilyen a mostoha anyatermészet.

Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.

Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.

Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is ellát.

A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.

Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen jelensége, milyen következésekre jogosit.

Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv, csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.

A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.

De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.

Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.

Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek csatornái.

Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.

Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, – nagyon kevésnek van kedve.

Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.

Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul, hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.

Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.

Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül buján reng a magtermő kalász.

És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország, megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.

Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt, vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.

Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.

Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről, akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a kezeszenynyét.

Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat, leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot; s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.