A rajongók.

A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak, hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek és tengődnek az emberek irgalmán.

A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy „Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.

Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt; föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak, szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy mártyrokká legyenek.

Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a csodatörténetek buzgó hivése.

Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán szintén elérnek a tébolyda kapujáig.

Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.

Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle csodás dolgokat mivelnek.

Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.

Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből is.

E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant; füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.

Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént, füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.

Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon, kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres folyadékot izzadnak.

Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.

E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők; illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.

Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és hall, ördöngősködik és vérezik.

Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem, ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.

Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet; hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.

A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi csodát.

Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból. Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni a sebéből.

Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, – ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.

Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.

Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.

Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és izzad.

És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború; aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek, vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.

Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok alkalmával.

Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.

Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos; aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek teste húsz év óta nem tűri a ruhát.

És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz; és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.

A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.

Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba, hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.

Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital; amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét; azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.

Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni, akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“

A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni, mint a legnagyobb szövőszéken.

Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást, hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon szerette az – uj bort.

Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.

Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel, álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.

Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.

A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az ördög.

Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt. Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.

Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt, könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától. S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a rejtek-helyen.

Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy csodacsöngetyüt keritettek valahonnan, melyet Rómából hoztak a pápa áldásával. A lány nyakába kötve viselte a csöngetyüt; s mikor a baj elővette, azzal csöngetett s mint mondá, ekkor az ördög békét hagyott neki.

A csöngetyüt azonban sokszor ellopták a roszak a lány nyakából; egy nap több izben is, s igy megint csak a régi orvossághoz folyamodott, hogy bebújt a kamrába a szolgalegénynyel, aki őt ott a vasvillával őrizte.

Roppant hire volt akkoriban ennek a csodálatos dolognak; és sok olyan ember akadt, aki a vasvillás legényt is gyanúba fogta, hogy valami varázsszerrel a lányt megétette, mivel hogy a lány gazdag szülék egyetlen gyermeke volt; – a legnagyobb rész azonban szentül meg volt győződve, hogy csakugyan az ördög tartja megszállva a leányt.

Sok orvos megakarta nézni a beteg lányt, de mikor egy feléje közeledett, a lány sivalkodva elmenekült s ördögnek nevezte őket; s igy a szülék később meg se engedték, hogy doktor jöjjön a házhoz.

Annál több istenes asszonyt csőditettek aztán oda, akik éjjel, nappal imádkoztak a lány körül; s nem volt az a bucsú, ahol meg nem hurczolták, s nem volt az a barát, akivel meg nem füstöltették a szerencsétlent.

Egyszerre aztán a csoda elhallgatott; csodálatosan vége lett az egész dolognak, mely előbb az egész várost fölverte. Egyik azt beszélte, hogy a lányból kiment az ördög s a legény elvette feleségül. Másik azt mondta, hogy a lány valamelyik bucsún, útközben elhalt; a harmadik hir az volt, hogy a szülék összeszedelősködtek s kiköltöztek a városból a tanyára, vagy más vidékre. Elég az ahhoz, hogy ennek az ördöngős históriának egyszerre úgy vége szakadt, mintha elvágták volna; anélkül, hogy kisült volna, vajon igazi testi és lelki betegség gyötörte-e a lányt; vagy csak a gonoszság, melylyel még saját szüleit is képes volt bolonddá tartani.

De anynyi áll, hogy e néhány csodálatos eset, amit elbeszéltem, amint nem az első, úgy aligha is az utolsó csoda lesz, – a nép könnyenhivősége miatt. Mert fogadom, hogy ha ma akad egy részeges takács, vagy tabakos, akinek a gyomra az ételt, vagy teste a ruhát el nem tűri; annak is ezrével fog akadni bámuló és segitő bolondja.

S hány száz ingyenélő talál, az úgy is száz oldalról kizsebelt szegény népnél oktalan részvétre és hitelre; kik a munka helyett könynyebb dolognak tartják az isteneskedést; s látásokkal és jelenésekkel ámitják a könynyenhivőket egy kis kegyes adományért.

Százával terem az olyan csaló, akiknek álmukban a Megváltó, vagy a Mária, vagy valamely szent megjelen; nekik tanitást ad, hogy azt a néppel közöljék.

Hány van olyan, aki fényes nappal isteni szókat hall; s azokkal a könynyenhivőket ámitja.

Mások valami égből lebocsájtott menyei levélről hazudnak, amit leirtak maguknak s azt kinyomatva jó pénzért sütik, a jó bolondok nyakába.

Egyszóval ezer, meg ezer útja van annak, hogy a szegény, vallásos nép azon része, mely a babonát az igazi vallásossággal összetéveszti, jobbról balról kárát vallja, könynyenhivésének.

Azért nagyon éber legyen az ember; imádja istenét, szeresse embertársát, másnak kárát ne kivánja; amint ezt a biblia tanitja; de ne higyjen a farkasnak, a mely báránybőrben közelit hozzá; amint ezt szintén a biblia tanitja.