Garabonczások.

Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az; mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.

Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni, vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat születhetett az ilyen házasságból.

Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.

Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.

Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup födélnek való szalma se maradt a környéken.

A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot. Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“

Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson 1) lovagolva. Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“ a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.

Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a dolog iránt.

Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból, ott kész a jégeső.

Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy háznál nem kapott alamizsnát.

Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.

Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.

Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.

Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.

Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.