Haldoklók körüli szokások.

A kuruzsló nem csak a beteget kinozza halálra, hanem még a szegény haldokló mellől se tágit s száz meg száz babonás tanácsot ad a környezetnek, hogy mint kell a haldoklót a halálhoz előkésziteni.

A ki csak egyszer látott egy haldokló szegény embert, elborzadhatott a sok babonás szokástól, amit azzal, hozzátartozói elkövettek.

Hisz az a sok előkészület, az a sok babonás szokás, ami mind a kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert is holtra rémiteni.

Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok; a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“; amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten „adjon neki csöndes kimúlást.“

És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!

Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta, hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek ajtaját kegyesen megnyissa előtte.

Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?

És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után valakit; ezt tartja a babona.

Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.

Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza, ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!

Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén, hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.

Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.

Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban; s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette. S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele egész pokoli patikáját.

Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.

Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző mesterségük.