A boszorkányok.

Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat, megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.

A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés, félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de alakra nézve különböző.

A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá; továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.

A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás emberek hite szerint.

Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal; megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét; elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.

Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy határt, hanem egész országot.

Bandi aki nem hiszi!

Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire; aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.

Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!

Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!

A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.

Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.

Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.

Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt csak a nép kárositása s megrontására törtek.

Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.

S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta, hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.

Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy „testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is megrontja.“

Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet; ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.

Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.

És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét olvashatólag le tudta irni.

Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.

Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy „boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“

De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó szerekkel vallatták s egyre másra égették.

Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“

Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való boszorkányok voltak.

Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.

De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak, annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket; följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk birnak meggyógyítani.“

És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy az boszorkány!

Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt haszontalan volt minden védelem.

Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták. Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.

De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.

Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.

E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.

Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen kínjainak.

Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az usztatás; és a mérő próba.

A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.

De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt; vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!

Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.

Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember, mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy boszorkány.

Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.

Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek; – testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.

Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és kendőbe takargatva haza vitte.

Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el mai napság is, mint hajdan.

Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná, bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak szegény hazánkban.

De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s egész országokon át vándorol széltében-hosszában.

Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.

Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.

Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.

Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény fekete kutya képében egy gyereket megharapott. Ugyanekkor a nép a kutyát megfogta és valaki levágott a szőréből egy csomót, a harapás helyére. Szerencsétlenségére a legény vasárnapra egy kissé kicsípte magát, megnyíratta a haját és megborotválkozott; a babonás nép aztán azt fogta rá, hogy a haja vágásán meg látszik a nyoma annak a levágott szőrcsomónak, amit a fekete kutya bundájából nyírtak le. Hiában védte magát a jámbor még a borbélyával is; bizon elítélték a szegény fejét s meg is égették.

Valami Dókáné nevű öreg asszonyt pedig arról vádolták, hogy a szomszédjának a kis fiát, aki a kertben édesfát ásott, bikaképében megdöfte. Ezt ugyan senki se látta, de a kis gyerek, aki különben nyavalyatörős, nehézséges volt; álmában mindig bikákkal vesződött s mikor Dókánét látta, azt mondta, hogy olyan volt a bika, mint ez az asszony. Enynyi volt az egész bizonyiték ellenébe és mégis elitélték.

Igy csinálták maguk a bírák egyik boszorkányt a másik után; s mert ahol nagy a szegénység, több az erkölcstelenség is; s igy ez időkben oly nagy számmal fogdosták össze a boszorkányokat, hogy elrémül az ember, ha a szententiákat elolvassa.

1728-ik esztendőben egy német tudós tartózkodott Szeged városában, ahol közbe legyen mondva, mai napig meg van a boszorkány-sziget, melyen az ilyen szerencsétleneket elégették. Ez a német tudós a „Frankfurti ujság“-ba levelet irt Szegedről s a többek közt azt mondja: „Nem régen itt több férfit és asszonyt fogtak el, akiket boszorkányság űzésével vádolnak; és nemcsak a legszigorúbb vizsgálat alá vétettek, de a máglya halál is rájuk szententiáztatott. De mielőtt megégették volna őket, előbb víz és mérő próbára tétettek. Hosszú kötélen a vízbe eresztették őket, de biz azok a víz szinén maradtak. Ekkor megmérték őket s egy vastag asszony csak másfél nehezéket nyomott; férje pedig öt nehezéket. – Mult pénteken tizenkettőt égettek meg; köztük magát a város bíráját is. – Még nyolcz boszorkány van fogva, kiket már megúsztattak és megmértek. Tegnap megint húsz boszorkányt fogtak el.“

Égbe kiáltó volt az a butaság, melynek ennyi ember-élet esett áldozatul; s maga az a körülmény, hogy ennyi ember halt meg a máglyán; leginkább bizonyította, hogy a boszorkányság csak a babonás emberek képzelődéséből származott. Mert hiszen azt is hitték akkor, hogy az ördög a valódi boszorkányt, mint hű szolgáját, az égő máglyáról is megmenti. Már pedig ilyen eset egy se fordult elő s igy ez is mutatta, hogy a szegény áldozatok, kiket mint boszorkányokat elégettek – csak a babonaság és butaság vagy pusztán bosszúállás áldozatai voltak.

Hanem a szerencsétlenek között olyanokat is találunk, akik a vallatásoknál egész büszkén jó szántukból boszorkányoknak mondják magukat. Hajmeresztő dolgokat vallanak magukra; amik soka meg nem történtek; de meg se történhetnek. Büszkén és kihivóan vetik a birák elé, hogy őket hiában üldözik, hiában vetik börtönbe és hiában itélik máglyára; mert az ördög, akinek szolgálatában állanak, őket úgy is megszabadítja a börtönből és máglyáról; hanem akkor jaj lesz azoknak, kik kezet mernek reájok tenni; jaj lesz annak, aki őket föladta; aki ellenük tanúskodik; de még jaj annak a birónak is, aki őket el meri itélni!

Az ilyen dolgokon aztán egy kicsit meg akad az ember. Hogy talán még is van valami a dologban! Pedig dehogy van; mindjárt a nyitjára érünk a megmagyarázhatlan hetvenkedésnek.

Első oka ennek az, hogy a szerencsétlen bevádolt teremtés azt hitte, hogy majd igy megrémíti az ellene fölszóllalható tanúkat, sőt magukat a birákat is; és azok nem merik elítélni.

Második oka ennek az volt, hogy az ily bevádolt már úgy is tudta, hogy se isten, se ember őt megnem mentheti; tehát inkább magára vallott kinzások és próbák nélkül; hogy a kinos vallatást elkerülje. De az ilyenek aztán egyúttal boszút is álltak a föladókon, sőt magukon az itélő birákon is. Mert csak anynyit kellett mondaniok hogy ez, vagy amaz; a Péter vagy a Pál szintén boszorkány, hogy velök volt a boszorkány gyűlésen; s azt a szerencsétlent aztán azonnal elfogták, vallatták és irgalmatlanul megégették.

Igy vallott egy gyerek, egy csizmadia inas pajtására, hogy az a határt elverette jéggel. S a szegény borzas inast is máglyára juttatta.

Igy vallott egy asszony, magára a szegedi biróra Rózsa Dánielre; s bizon biró uram is máglyára jutott. Mint az imént a német tudós is emlité levelében.

A harmadik és leggyakoribb ok pedig volt a következő:

A boszorkány tudni illik többnyire a kuruzslónék soraiból telt ki; akik, – nehogy valakinek csak még kételkedni is eszébe jusson, az ő gyógyító és rontó erejükről; életüket és cselekedeteiket titokba burkolták. Nappal nem igen mutogatták magukat, egymás közt csak éjjel érintkeztek s a gyógyitásokat is csak saját sötét kunyhóikban, vagy pinczékben végezték; ahol egyúttal a tűzhely is állt a kuruzsló kenőcsök főzésére; mikhez füveket, babonás rongyokat, emberi hajat, köröm-hulladékot, kigyót, békát össze válogattak; amivel a tudatlan embert bámulatra inditották; főzés és gyógyitás közben értelmetlen mormogást vittek véghez s kuruzslásuk titkát senkinek elnem árulták, épen mint a mai javasasszonyok.

S az ilyeneket a nép ösztönszerüleg boszorkányoknak hitte; kedvükbe iparkodott járni; nehogy kárt okozzon személyének vagy jószágának; sőt ha valami baja akadt, az ilyen kuruzsolókhoz fordult segitségért, aki aztán jó pénzért, egy kis hókusz pókusszal és titokteljes ráimádkozások s kenőcsökkel, mindig szivesen szolgált a hozzá forduló szegény embernek.

Miután pedig a babonás hit szerint az ilyen kuruzsolók, vagy mondjuk: boszorkányok csak maguk birták és tudták gyógyitani azokat a betegségeket, amiket a nép fogalom szerint ők maguk zúditottak az emberre; azért bizon a nép nagy félelemmel viseltetett az ilyen boszorkány és egész családja iránt. Mert az ilyen kuruzsoló boszorkányok azt hirdették a népnek, hogy ők tudományukat a szellemektől tanulták s azt családjuk minden tagja egymástól, s fiú az apától örököli.

Ez a boszorkányság, vagy is inkább kuruzsolás tehát valóságos kenyérkereset volt. Azért, ha egyik másik tagja a kuruzsoló családnak, mint boszorkány a törvény elé került; miután már úgy is tudta, hogy a halált elnem kerülheti; tehát hogy a nép előtt még inkább rémitőbbé és félelmetesebbé tegye hátramaradó családját; azért olyan dolgot is magára vallott, amit soha el nem követett, s amit megtenni soha sem is birt volna.

Volt még végre egy oka az ilyen önvallomásnak; ami szintén nem egy esetben fordult elő.

Ugyanis, mint minden rendkivüli dolognak, úgy a boszorkányság fogalmának is megvolt az a csalogató hatása; amilyen minden titokszerüségnek van a kiváncsiakra nézve. Bizon nem egy-két ember, kiváncsiságból is szeretett volna részt venni olyan boszorkány-gyűlésen, ahová az ember piszkafán repül. És a vén kuruzslónék, jó pénzért, ilyen dologra is megtanitották a kiváncsi, babonás embert.

Valami bolonditó, hevitő erejü bogyókból és kőrisbogarakból olyan igazgató kenőcsöt készítettek, hogy aki azzal testét bekente, az a legnyughatatlanabb izgalmas álomba merült: s oly élénken álmodta végig azt, amiről egész napokon át gondolkodott, mintha csak ébren történnék az vele.

Az izgató kenőcs se fölébredni, se elaludni nem engedvén; fél álom és ébrenlét közt a legnagyobb lázban, éles képzelődése elvitte őt a levegőn keresztül a szent Gellért hegyére; ahol mindent úgy festett elébe beteges, lázas álma, amint azt előtte a vén kuruzslóné elbeszélte. Ott látta a temérdek sok boszorkányt, a sok ördögöt és gonosz szellemeket. Azokkal dőzsölt, mulatott, tánczolt; s mikor mulatságának vége volt; tudni illik, a kenőcs okozta lázas álom már tünedezni, fölizgatott képzelődése lohadni kezdett, akkor visszaszállt a levegőben, egy piszkafán lovagolva, s a kéményen keresztül bebukott a szobája kellő közepére.

És csakugyan, mikor kinos álmából az esés fájdalmai fölébreszték; ott találta magát a szoba közepén a földön; ahová lázas hánykolódása közben az ágyból kiesett.

Az ilyen ember aztán, ha lassan magához tért is; soha se tudta, menynyi az igaz, és menynyi a képzelődés azon éjjelnek lázas nyugtalanságából.

Az ilyen aztán, ha esztelen álmát valakinek, mint valóságot elbeszélte; s ha történetesen törvény elé került, bizon a kinzásokra, könynyen valóságnak mondta az egész beteges álomképet.

És az ilyenek, igazi szerencsétlen áldozatai voltak a kuruzslónék lelketlen kenyérkeresetének; még töbször azonban szánandó áldozatai a bünnek; mert nem egy eset volt arra, hogy a kuruzslónő személyében lappangó keritőnő által, önkivületbe ejtett ártatlan leányok, kiváncsiságuknak lázas állapotukban, keservesen megadták az árát.

Mindezek eléggé bebizonyítják, hogy mit tartson az okos ember az ugynevezett boszorkányokról; hogy azok egynehánya erkölcstelen életmódja; más része a régi vallás elhagyása miatt kapták e megbélyegző nevet. Egy jó részük ismét csak szerencsétlen áldozata volt, hibáján kivül is, a babonás hitnek; végre a legnagyobb részük népámitó s a szegény ember zsirján élősködő csaló.

És az ilyen utolsó fajtájú volt legtöbb, azért is nem igen lehetett úgy kiirtani, hogy magja veszszen; míg végre aztán maguk a törvény emberei is megsokallták a dolgot s nem keresték a boszorkányt; s minél inkább elfelejtkeztek róluk, annál inkább pusztult a fajtája.

Az utolsó boszorkányok pedig már anynyira ártatlan teremtések voltak, hogy megelégedtek a gyógyitgatással, ráolvasással, kuruzsolgatással.

A hires szegedi boszorkányok fajtája is úgy elpusztult aztán, hogy a két utolsó Dóka Ágnes és Lantos Margit már a szent Gellértet csak híréből ismerték.

Doka Ágnes ugyan vállalkozott rá, hogy elrepül; de biz ő csak ugrálni birt; s végre is töredelmesen bevallotta, hogy csak tréfából bolondította a népet, s egy kis szalonnáért meg tojásért hazudozott nekik.

Még jobban fölsült Lantos Margit, aki azt mondta, hogy ő rajta meg van a boszorkányjegy; mikor aztán egy pár asszony megvizsgálta; bizon az állitott jegynek nyoma se volt rajta. Ezeket aztán népámításért becsukták egy-egy hónapi fogságra.

Igy veszett aztán ki e veszedelmes fajnak a magja is: s azóta nem is került törvény elé egyetlen boszorkány ügye.

Fájdalom azonban, megmaradt a nyoma a boszorkányságnak egy-két olyan babonás hitben, ami nemcsak szégyenére válik népünknek, de többnyire a legnagyobb kárára is; sőt az nem ritkán a legnagyobb bűnöknek anyjává lesz.

Mint a könyv elején is mondtuk, akárhány babonás ember van, aki még mai napság is a boszorkányok munkájának tudja be az olyan bajokat, aminek természetes okait és magyarázatát nem érti.

Annál veszedelmesebb pedig az ilyen balhit; mert a babonás ember aztán az ilyen bajoknak, orvosságát is csak babonás úton keresi; még pedig a legtöbbször olyan úton, a melyik a babonából a legnagyobb bűnbe; s roszasága nélkül, csupa butaságából, a börtönbe vezeti.

S a babonáskodás veszedelmesebb a gonoszságnál. Mert aki rosz, az még számít is; és ha valami bűn elkövetése valami nagy fáradságba kerül, még vissza is rettenhet s nem vág olyan veszedelmes dologba. De a babonás ember nem számít, hanem mint a vak, butaságában megy előre föltarthatlanul, ha a saját nyakát szegi is.

Ezért olyan veszedelmesek azon babonák, melyek a boszorkányok révén maradtak népünk nyakában, keserves örökségül.

Megismertetjük azokat sorban s megvilágítjuk azt is, hogy ily boszorkányos rendkívüli dolognak, a természettudományok segitségével milyen természetes a magyarázata. A boszorkányok munkája közé tartoznak mindenekelőtt: