A kisértetek.

A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet; vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.

A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni, rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.

Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba, kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek, csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat, jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek, mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.

A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza, vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak törvényeik, hogy azokat megtartsák.

A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“

Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy ilyen izével.

Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló, fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.

Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot megtámasztani.

Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és beteges képzelődés az édes apja.

Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár, mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan; önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja, mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen semmit se lát.

Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között, vagy temető mellett.

Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező alakok képzelt látása.

Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.

Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak; szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból? Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.

Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék, vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.

Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.

Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se tagadom.

Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.

Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.

Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt bocsássuk előre.

Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy bozontos fekete kutya „kisért“.

Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól tökéletesen láttam, hogy velem van baja.

Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem keresve többé a nagy piacz téren az útat.

A kutya utánam rendületlenül.

Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult s nyomon üldözött.

Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám. Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt; megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.

Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra; összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni kezdtem.

Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem, hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem együtt esett le a keritésről az udvarba.

Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.

Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“. S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését „kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.

A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem is találkoztam.

Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.

Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel megszaporodott.

Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.

Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.

Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is irtak.

Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést, lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több, aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.

A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.

Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert; aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a vevőket a házától.

Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja, hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“

Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég Sárándon megfogtak.

Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.

Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét fölforgatta.

Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.

A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen eltünt.

Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért. Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem nyughatik a szegény megboldogult?

Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a ládára mutatott.

Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.

A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.

Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony; s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka, hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.

A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:

„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a kisértet eltünt.

Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki vissza itélte.

Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve, hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.

Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.

A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte, hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.

A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott a nyomán minden edény a konyhában.

De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját megvegye rajta.

Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét; utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500 forintot.

De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“ a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül hegyre.

Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.

A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet illő tisztességgel fogadhassa.

És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti; másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.

De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.

A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.

Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut meg a gyöpről.

Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már maga kitalálja az – ötödiket.