A csodák.

Sok oktalan könynyenhivésért meg kell a szegény ember erszényének nyilnia; de talán egyért sem oly gyakran, mint a csodatörténetekben való hiteért. Pedig talán nincs is olyan babona a világon, amelyik több hivőre találna, mint a leglényegtelenebb csodatörténet.

Vériben van az már az embernek, hogy különösen szereti az olyan dolgot, amit szegény eszével föl nem ér; s igy magyarázható meg az is, hogy mikép terjedhet el oly gyorsan egy-egy mondva csinált csodaeset hire, hogy harmadnapra már a hatodik határban beszélnek róla – széltében hosszában.

Az ilyen csodatörténet pedig úgy szokott ám teremni, mint a gomba; – ha jó esős idő jár rá.

Most egy pénteken hajnalban sütött kenyér válik kővé; majd valamelyik ablakon megjelenik a Mária képe; amott a szent lélek röpköd az iskolában galamb képében; itt meg valami ijedt szent kvártélyozta be magát egy kútba; a másik faluban egy hegyszakadásban, valami szent kép termett a sziklafalon; – a hodáji öt halom tetején pedig egy menybéli levél érkezett az égből, amelyiket csak a jók látnak; a roszak elől pedig elfordul. – Meg a jóságos ég tudná mi? és hányféle csodálatos dolog az, ami időközönkint majd itt, majd ott „megmutatódik“, s aminek anynyi hivője akad egy két nap alatt, hogy egy hétre bucsújáró hely lesz a csodás vidéken; s a második héten már a hivők számára fölépülhet egy kis kápolna – fából; s a jámbor csodanéző bucsúsok részére egy terjedelmes kocsma, – kőből.

Egyszóval ilyenféle olcsó csodákban mai napság – nincs hiány; ámbár irva van, hogy az isten senki kedveért csodát nem tesz.

Bizon nem; minthogy okos ember nem is hisz csodában. Hitt régebben, mikor még nem forgott a tudomány olyan közkézen, hogy ma már az iskolás gyerek a legcsodálatra méltóbb csodának, is helyes és természetes magyarázatát tudja.

Igenis, a tudomány előtt nincs csoda; csak a tudatlan ember hisz abban. És aki csodákat hirdet, az bolondit. S bizonynyal meg van abból a haszna.

Igaz, hogy az ily csodáknak készpénzül elfogadása, nem káros közvetlenül; hanem annál károsabb hatásaiban; mert aki minden hóbortos dolgot készpénzül vesz, – az a többi babona iránt is sokkal fogékonyabb; – eltekintve attól, hogy sokan bizon a legcsekélyebb babonának is érzékenyen fizetik meg az árát.

Azért foglalkozunk a csodákkal is; mint hatásaiban káros babonákkal.

A leggyakoribb csodaeset az, mikor valamelyik gazdasszonynak a kenyere kővé válik. A babona szerint, mert talán nagypénteken, vagy ünnepnapon mise alatt sütötte. Hanem csodák csodája, ez a csoda csak olyan rosz gazdasszonyok kenyerén esik meg, aki a kenyérnek valót, még búza korában becserélgeti a sarki kis boltosnál – pálinkácskáért; aztán mikor ráesik a kenyérsütés, akkor meg a boltra szorul kenyérnek való lisztért.

Kővé válik biz az; nem ugyan olyan kővé, amiből házat építenek; hanem olyan forma kővé, amilyenné egy tésztából dagasztott kenyér válhatik; s amelyet nem szeghet fel a legélesebb kenyérvágó kés.

Ilyen követ kell, a kővéválás alatt érteni; s amit én láttam, pedig láttam már eleget, – egytől egyig ilyen volt.

Bezzeg az ilyen csodának aztán híre szokott futni; százan is járnak a kenyérnek, meg a gazdasszonyának csodájára, aki bizon nagyot vétkezhetett, hogy az Isten igy megczégérezte a betevő falatját.

Igen is nagy bűnt követett el az a gazdasszony; azt a bűnt követte el, hogy a jó búzát beitta; s a rosz lisztet megvette.

Mert csak ebben van a csodának magyarázata. Tavaly nyáron kerekre kitudódott, egy ilyen kővévált kenyér nyitja.

Egy láposalji gazdasszony is úgy járt a boltbeli liszttel, hogy kővévált a kenyere. Hanem anynyi esze mégis volt, hogy a szégyent ne hagyja magán száradni; tehát fölpakolta az egész sütet kenyeret s bevitte a hátán a központi szolgabiró úrhoz, hogy az igazitsa el a dolgát.

A biró úr aztán el is igazitotta emberül; mert első dolga is az volt, hogy lárma ütés helyet szépen rajta kapott a sarki boltoson, s azt a zsák lisztet, amelyikből az asszony követ sütött, szépen elkonfiskálta.

A lisztet megvizsgálták aztán a vármegyén; abból aztán kitünt, hogy abban csak három rész a liszt, a negyedik rész pedig gipsz por.

Igy aztán kisült a csoda is, meg a sarki boltos élelmessége is; mert a gipsznek az a furcsa tulajdonsága van, hogyha vizzel keverik a porát, magától is összeáll és megkövesedik; hátha még az ember valóságos jóféle élesztő ágyat vet neki, aztán jól összedagasztja, gyomrozza; s végre még pattogó rőzse tüzön is kisüti a lelkét. Bizon az volt a száz csoda, hogy a szorgalmas gazdasszony mindjárt kész malomkövet nem szedett ki a kemenczéből, a bevetett kenyerek helyett.

Igy szokott a kenyér kővé válni. Tiz közül legalább kilencz. A tizedik meg keletlen és dagasztatlan állapota miatt szárad össze; hanem a babonás nép előtt, már az ilyen összeszáradt kenyér is kő-számban szokott menni.

De sokkal veszedelmesebb csodák is vannak a világon; olyanok tudni illik; amelyik mindegyikénél somfordál ugyan egy ilyen sarki boltosféle ember, – csak hogy az ilyennek az esze sokkal jobban ki van bélelve gonoszsággal, mintsem hogy a hunczfutságon lehetne őket fogni; de maga a csodadolog is, mit az ilyen megcsiphetetlen világcaló – csinál, anynyival gonoszabb természetű; mert az a könynyen hivő és vallásos emberek hitébe kapaszkodik; s a tudomány betüivel igen nehezen lehet a csoda történet valótlanságát, vagy megálhatatlanságát kézzel foghatólag bebizonyitani.

Ha valaki példának okáért azt mondja, hogy itt ő előtte egy fehér, vagy egy fekete alak áll; de ezt rajta kivül senki nem látja; akkor legfölebb azt lehet mondani, hogy ez az ember őrjöng, képzelődik, vagy hazudik; de hogy csakugyan nem lát semmit, azt bebizonyitani nem lehet, s igy mindig akad olyan ember, aki azt mondja: hogy ez csoda-látás.

Ezekhez a csodákhoz tartoznak az előbb emlitett Mária, szent lélek, vagy akármiféle szentek jelenései; képeknek vagy menybéli irásoknak megtalálása, vagy ilyen jelenések meglátása, az ily helyekre való elzarándoklás és búcsújárás által nyomorékok meggyógyulása; s több ezer, meg ezer féle olyan csoda, amelyekben az emberi kapzsiság, világámítás, és haszonlesés játszák a főszerepet.

Mert az ilyen csoda-eset nagyon jövedelmező üzlet szokott lenni. Miután minden ilyen csoda-történet helye rendesen igen látogatott bucsúhelylyé válik; ahová pedig sok ember jár bucsúra, ott kereskedőnek, kocsmárosnak rendesen jó dolga van, igy hát nem csodálkozhatunk valami nagyon, ha édes hazánkban majd minden esztendőben hol itt, hol amott meg-megesik egy kis csoda, s egy-egy bucsúhely keletkezik.

Száz eset közül hadd mondok el egy párt.

T...... a mezővárosában alig nehány esztendeje, egyszerre híre futott, hogy a szent lélek röpköd galambképében az iskolában. Egy öreg asszony látta meg először; s bár a tanitó bizonyozta az ellenkezőt; – mégis már másnap egy pár gyerek akadt, aki ráfogta, hogy ők is látták a galambot. A dolog aztán anynyira haladt, hogy nehány nap mulva be kellett az iskolát zárni, mert nemcsak a környékről, de három, négy napi járó földről is érkeztek bucsúsok, a szent lelket meglátni. Persze megörültek ennek a kocsmárosok; mert két garassal fölrugott a bor ára, s ahogy lehetett, maguk tóditották a dolgot, olyan formán, hogy utoljára már a hatóság is megsokallotta. Kurta vallatóra fogták a szentlélek-látókat; a vallatásból aztán az sült ki, hogy épen a fölvilágosodás szent lelke volt az, amelyik soha se járt abban a városban.

Az öreg asszony azt vallotta, hogy ő, az iskola előtt elmenve, olyan szentlélek formát látott az iskola pallatán végig repülni; – a gyerekek közül egy pár szintén úgy mondta, hogy valami fényeset láttak a pallaton. Legtöbbet mondott azonban egy istentelen vásott fiú, aki bevallotta, hogy a szent lelket ő csinálta egy kis tükör darabbal; azt izgette-mozgatta; hogy a napnak a pallatra vissza verődő fényével mulatságot csináljon az iskolának.

Igy sült ki aztán a tükörből a t–i szentlélek; s a kétheti bucsújárásnak maig megmaradt egy czifra közmondásban a nyoma: „Megfogták, mint a t–iak a szentlelket!“

Sz–en pedig, egy tanyán az 1850-es esztendőkben a Mária jelent meg, egy elhagyatott, összevissza tatarozott, viskónak az ablakában.

Ez a viskó valamikor jobb életet látott; de hogy a hozzá tartozó 50 hold föld mindig csak széksót termett, bizon a gazdája már a világtól akart bucsút venni. Sokszor is emlegette, hogy egyszer a szomszédai fölakasztva találják.

A helyett azonban általános bámulatra az történt, hogy egy szép reggelen, megjelent neki a Mária s miután megvigasztalta, hogy semmitől se féljen, mert ő gondviselője lesz egész életére; kapta magát s kisdedét a kis Jézust karjára szoritva, kiült a házikó ablakába egy üveg táblára.

Legalább úgy beszélte el a szegény desperatus gazda, aki már kétségbeesésből föl akarta magát kötni.

A szomszédok összefutottak a csodára; és csakugyan úgy találták; amint a gazda beszélte: Ott ült a szent szűz az ablak üvegen, karján tartva fiát.

Valóságosan úgy volt ott leformálva, mint ahogy régi képekben a gyöngyös Máriát szokás volt ábrázolni fölül keskeny, alul szélesre terjedő ruhájában.

Mit mondjak többet; elég az a dologhoz, hogy két hét alatt ezer meg ezer ember zarándokolt az ablakban ülő Máriához; s az elhagyatott széksós föld aranybánya lett a gazdának; mert egyszerre három kocsma nyilt meg a portáján s abban se győzték enni, meg innivalóval a sok bucsúst.

Azonkivül az élelmes gazda egy perselyt akasztott az ablak elé – kápolna épitésre; mert az a putri csak úgy nem maradhat, ha már a szent szűz, hajlékul választotta. A persely tartalmával aztán a gazda, maga-magának estenkint beszámolt s eltette a pénzt jó helyre. S azonközben csinált magának szép terveket, hogy majd azt a viskót megveszi magától, – jó pénzért – templomnak; aztán ő lesz a templom pátronusa, és örökös gazdája, sat. sat.

De még jobban is megindult a dolog akkor, midőn az egész környéken ismeretes Sármány, a szegény nyomorék; aki minden országos vásáron meg bucsún, két lábát nyakában hordva irgalomra inditotta az embereket, – egyszerre a csodakép érintésére meggyógyult. Valósággal meggyógyult; leszedte lábait a nyakából; elhányta kézi kis székeit s a saját lábán járni kezdett.

E csodára aztán ujult erővel megindult az alamizsna-szüret.

Szóval a kétségbeesett gazda, az akasztófa kötelénél és a mestergerendánál, jobb mentő horgot talált magának; mert az ablakban ülő Mária tizszeresen behozta már pár hét alatt az ötven hold széksó termő földnek az árát; még ha az a legjobb búzatermő föld lett volna is.

Csak egy kis hiba esett a számadásban; egy kicsi csak; hanem ezzel a hibával aztán a levegőbe repült az egész összeadás és sokszorozás.

Harmadik nélkül számolt az öreg.

Ez a harmadik pedig a városi tanács volt, aki jó későn ugyan, de mégis csak neszét vette az ablakon ülő Máriának; ki is küldött rögtönösen négy darab zsandárt a helyszinére s ezek aztán szerencsésen beszállitották a tanács szine elejébe az ablakot, a rajtaülő Máriával, de sőt mi több, magával, érdemes gazda, s reménybeli templomkurátor urammal egyetemben.

Mintha most is látnám az öreget, lekonyult fejjel haladni a négy zsandár között, ölében tartva az ablakot, Máriát és szent fiát.

A furcsa kiséret után pedig ezer meg ezer ember, – asszony, tódult s ami még furcsább, ezek nem a zsandárokat, hanem a gazduramat akarták – megkövezni.

Erre a dologra sokan emlékezhetnek Sz–d városában. Még jobban emlékezhetnek pedig azok, akik a széksó-kápolnára nagyon is meggondolatlanul hányták a perselybe a pénzt; amiből ugyan kápolna sohasem épült.

A Máriás-ablak csoda története aztán a tanács előtt ért véget; az ablak egyszerüen az idő viszontagságainál fogva megvakult üveg volt; melyre bizonytalan kékes szürkés, zománcz szinben olyan alakot rajzolt az idő, melyet egy kis képzelődéssel Mária képnek is el lehetett fogadni.

Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s akadt elég, aki azt elhitte.

Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem látta.

A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait mutogatta.

Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü emberiséget.

Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami járványos betegségben.

K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje korán kihurczolkodjék belőle.

Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história; hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K. esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a kocsmáros urat.

Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált a kocsmáros kútjánál.

S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is fölverte ám a gyöp.

És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.

Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.

Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!

Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk, ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy kútban ülő szentje.

Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja, hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban mindig nagy lelki megnyugvást talál.

De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy jó pohár bort se ihattam benne!“

Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.

Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.

Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.

A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre, amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket. Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva, gyógyulást találtak általuk.

Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó természet gyógyitó erőit.

Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon ment; és azok nélkül jött haza.

A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem tartja senki csodának.

De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága; csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben; de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.

Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.

Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát épitsen.

Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“, úgy siettek a csodatévő kápolnához.

De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.

A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy – ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a látogatást.

Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.

Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.

Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és költséges út árán csalódást vásároljon.

Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az, ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig, hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a csodatévő bucsúhelyet.

Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból, mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd – báránybőrben közeledik.