A kincsőrző lelkek.

Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök, egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében pazarolják el.

S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.

Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi társadalomra nézve.

S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben, vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor véletlenül napvilágra kerül.

Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak; százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre, hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak; s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset az ember kezébe.

A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna, akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és törvények szerint űzik.

Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog – mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden ezeredik birja rendesen elvégezni.

Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna, aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik unokáján végezve, egyetlen ember.

S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet vele menteni.

Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a munka.

Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja, hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.

Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon; amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen volt a társaságban.“

Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok pénzt adjon.

Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert, aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?

– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet. Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam, s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.

Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet, aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt, azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve, amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.

Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez a rongyos szűr az eredménye.

Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.

Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben, földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap, és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban, a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába foglaltatott.“

A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre, papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa is jóvá hagyta!

Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét, hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták; de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.

De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.

Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán okulás legyen az ára!

A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.

A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet; különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik. Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják. Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.

Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.

Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is tudja.

A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.

Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos imádkozás és gyónással kezdődik.

Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai barátoknál mind a hét meg is gyónt.

Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a – pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a saját mesterét.

A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.

A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána, szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.

A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van megirva.

Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában, kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban, amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső kompániával.

A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.

Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt misét szolgáltasson!

Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen, hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a szegény barátkolostornak ad.

Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust, vagy is kört kell rajzolni: