Babonás állatok.

Talán könynyebb dolog volna azokat az állatokat fölsorolni, amelyekhez semmi köze a babonának; mert ha a babonás állatokat érdemük szerint akarnók méltatni, akár kezdhetünk még egy ilyen könyvet az elejéről. Nagyjázva még is megemlithetjük őket sorban, kezdve a szárnyasokon. Ezek között is a legveszedelmesebb:

A kuvik, vagy halálmadár, melyről azt tartja a babona, hogy akinek házára leül, s háromszor „kuvik“-ol, abból a házból kihal valaki. Édes testvére ennek:

a bagoly; a hires éjjeli madár, melyre a kuruzsló-konyhában nagy szükség lehet; talán ő kelme fogja össze az orvosságnak való kigyót, békát, prücsköt, bogarat.

A kakuk, vagy máskép lappantyú; nem csak azért babonás, mert vészjósló kakukolásával megjövendöli a bennehivőknek, hogy hány évig élnek; nem is azért, mert a kakuk más madarak fészkébe tojik s ott aztán a kikelt, nagybélű kakukfiók mostoha testvér módra nemcsak a kis testvérek ételét faldossa el, de mint mondják, azokat gyilkos szándékkal a magas fészekből ki is löki; sőt néha egyenesen föl is falatozza őket. Hanem legfőképen azért nevezetes ő kegyelme a babonás világban, mert kiszopja a tehén tejét. Olyan pásztorok, akik maguk is nagyon szeretik a tehén tejet, sokszor látják, midőn kiröppen a tehén tőgye alól az infámis boszorkánya.

Babonás állat a kukurikoló tyúk is, amit a nép lidércznek nevez; s az ilyen természetellenes állatot nagy szerencsétlenségnek tartják a házra.

Végre ide soroljuk a magyar ember legkedvesebb két madarát is,

a fecskét és a gólyát.

A fecskét megfogni nagy szerencsétlenséget hoz a házra; ha fészkét leverik, kigyúlad a tető; s aki egyet agyonüt, a keze elszárad. E szent madarat anynyira megbecsüli a nép, hogy kimulásáról nem úgy beszél, mint más állatról, hogy megdöglött, hanem meghalt. Aki az első fecskét látja, az megsimogatja arczát kezeivel s elmondja a babonás verset: „Fecskét látok, szeplőt mosok“, – az elveszti a szeplőt.

A gólya is ilyen szent madár; megfogni; agyonütni nem szabad; fészkét elrontani anynyi, mint a kész tűzvész. – Aki álló gólyát lát először, az egész évben lusta lesz; aki repülőt lát, az friss és egészséges lesz.

A fecske és gólyának megbecsülése érthető; és az szépen jellemző tulajdonsága a gyöngéd népkedélynek; s ha az a sok bohóság, amit a nép e két kedvencz madarához köt, nem is egyéb, csak balhit és babona; azért igazolva van az mégis a nagy szeretet és öröm által, melylyel a nép, a hideg tél után, a tavasz e kedves első hirnökeit fogadja.

A szárnyatlan állatok közt már nem találunk ilyen kedves vendégekre; azok mind szörnyű természetűek s a babona szerint mind igen veszedelmes ellenségei az embernek. Legveszedelmesebb az úgynevezett

Vizibornyú. Ez egy gyikféle kis állat, csakhogy nagyon ügyetlen, gyámoltalan teremtés. Lapos csuka feje, négy lába, ostoba szemecskéi s olyanforma farka van, mint a harcsának. Szine feketés, nehány sötétvörös, vagy sárgásbarna foltocskával tarkitott. Néhol kutyahalnak, másutt ebihalnak is nevezik.

E kis szörnyeteg legkedvesebb tartózkodási helye nedves kövek alatt van; különösen a kút kövei között. Azért nagyon gyakran megtörténik, kogy a kútba pottyan s vizhúzók kimeritik a vödörrel.

És miután bizon ebihal, vagy vizibornyú ő kegyelme nem valami csinos legény; s az ember önkénytelenül megundorodik nem csak tőle, hanem a viztől is, melyben a kútból kimerült; igen valószinü, hogy ez undortól származott szörnyű babonás hire.

E babonás hire pedig abból áll, hogy ha az ember e kis szörnyeteget véletlenül, talán éjjel, vagy észrevétlenül a vödörből lenyeli; az megnől a gyomorban s mikor elérte teljes kifejlődését, akkor kirágja magát az ember hasán keresztül, amibe természetesen bele kell az illetőnek halnia.

Az ilyen kifejlődött szörnyeteg aztán rettentő egy állat. Feje nagy, mint egy bornyúé; roppant szemei mozdulatlanok s bőre olyan, mint egy emberé; hangja olyan, mint a kis gyermek sirása, s feje szőrös, mint a vadmacskáé.

S ha a dolog eleje szóról szóra igaz volna is; ha még azt is megengedjük, hogy az ember egy ilyen ebihalat lenyelhet; de már amit tovább mond a nóta a vizibornyúról, az mind a babonáé; az mind mese, mind ostobaság.

Hogy ezt az ember belássa, nem is szükség másra hivatkoznunk, hanem egyszerüen azt a természetes működést emlitjük meg, amit az ember emésztő szervei a hatalmukba került dologgal véghez visznek.

A torkon lecsúszott falatot, vagy mondjuk, a vizibornyút, legelőször is úgy önti egy kis ahhoz való szerszám, valami szépen preparált savanyúsággal nyakon, hogy az bizon akár halva, akár élve került le a gége garatján, egyszerre beadja a kulcsot. Ha addig élt is, abban a savanyú mártásban egyszerre kiadja a páráját.

Hát még aztán hány boldogságon jut a jó falat keresztül; megmosdatják, megnyújtják, megdagasztják s mire a gyomor pitvarajtajába jut, már úgy el van készitve, mint a – rothadt alma.

Pedig még ott következik csak a meleg idő; mikor a gyomor szépen magába instálja a megdolgozott falatot. Annál szebb kerékbe törés, malomkő általi megőrlés és lepénynyé való megdagasztás nincs a kerek világon.

Nem kerül onnét ki élve, isten teremtése; lenne az nem egy kis ebihal, de akár egy valóságos két púpú teve.

Mégis talán nincs egy ember, aki három mesét végig hallgatott, hogy annak a szegény nagy lánynak a históriáját ne hallotta volna, akinek a hasát kifúrta a – vizibornyú.

Ezzel a szegény lánynyal pedig az történt; hogy valahogyan, – véletlenül megesett rajta az az emberi dolog, hogy lenyelt egy – vizibornyút. Az aztán kilencz hónap alatt szépen megnőtt odabelül; s mikor egy vasárnap délelőtt az egész háznép nagymisén járt; azalatt kifurakodott a – vizibornyú; és a szegény szülék ott találták a segitség nélkül elvérzett leányt a szoba közepén halva; s a kibújt szörnyeteg ott sirt, ritt, olyan keservesen, akár egy ma született kis gyermek.

A lánynak az apja később megtalálta az ágy alatt a szörnyeteget s haragjában agyonütötte s elásta, – nem tudni hová.

Ő beszélte aztán el, hogy milyen ábrázata van egy – kibújt vizibornyúnak. Ő utána irtuk le mi is oda fölül, szerelmetes szép alakját.

Jeles babonás állatocska

a kigyó is. Különösen pedig a házi kigyó, melyről azt mondja a babona, hogy ilyen minden háznál van elbújva; s ha előjön, akkor rendesen valami veszedelem készül a háznál s óvatosságra inti a háziakat. Azért nem is szabad a házi kigyót elzavarni.

A kigyó különben a kuruzsló orvosságban is nagyon hasznos rész; a szent-György előtt fogott kigyó bőre pedig igen jó botra húzva. Az ilyen bottal még a vasat is ellehet törni.

A kigyó még arról is nevezetes legény, hogy nagyon szereti a tejet, s ha az ember kigyót akar fogni, tejjel oda csalhatja. Ha valakinek lecsúszik a kigyó a torkán; akkor fölforralt édes tej fölé kell az embert szájával tartani s a tejszagra kijön a kigyó. Erről nevezetes

a béka is. Tejjel lehet azt is kicsalni. Ha pedig már megdöglött a kigyó vagy a béka odabelül; akkor gólya gyomrot kell venni a patikában; (mi nem volna a patikában, a mit a bolond babonás ember kér?!) s a gólya gyomrot megtörve be kell adni a szerencsétlen embernek; mert kigyót, békát csak gólya gyomor bir megemészteni.

Van egy babonája még a népnek a béka esőről. Nyáron erősebb zivatar után a földből, milliónyi apró béka bujik ki; s mire a nap kisüt, csak úgy nyüzsögnek a meleg pocsolyában és porondon. A nép azonban azt tartja, hogy a sok kis békát a felhő szítta föl valami tóból, s az esővel együtt a felhőből hullottak a földre.

A gyíknak olyan erőt tulajdonít a babona; hogy aki annak a torkát megsimítja a növendők ujjával; annak meggyógyul a torokfájása.

A macska a boszorkány jobb keze; s átváltozásaiban, a babona szerint legszivesebben veszi fel a macska alakját. A macskáról egyéb babona is van. Ha a macska mosdik, jó megvigyázni, kire tekint mosdás után; akire ránéz, az bálba, vagy vigalomba megy. Ha egy kézzel mosdik, és a másikat sorba nem keríti; akkor vendég áll a házhoz; a vendég pedig arról jön, amerre utoljára kanyaritja a talpát. – Ha a macska kurrog és közben játszik s nyugtalankodik, akkor esőt érez.

A kutya is kedvencze a boszorkánynak; s ha kisérteni jár, sokszor változik fekete kutyává.

Különben a kutya máskép is nevezetes állat. Ha álmában sír, akkor tűz lesz a háznál; ha pedig álomban ugat, akkor tolvaj áll a házhoz. Ha pedig a kutya ébren vonyít; akkor halott szagot érez s valaki meghal a családból.

A disznó, kilencz malaczával;

a ló, fejetlenül; s

a bika, lefelé álló szarvakkal szintén kedvencz alakjai a boszorkánynak, midőn valakit megkisért.

A teknősbékának származása babonás. A mese ugyanis azt tartja, hogy mikor a Jézus e földön járt, mint koldús bekopogott egy zsidó házához; a házi asszony pedig, hogy alamizsnát ne kelljen adni, elbújt a sütő-teknő alá s kis leányát megtanitotta, hogy tagadja el otthon létét.

Mikor aztán a kis leány azt felelte Jézusnak, hogy nincs otthon az anyja; Jézus azt mondta; hogy soha ne is jöhessen haza! A kis lány hiába is várta az anyját; mert az elő se jött; kijött azonban a kamarából egy idomtalan állat, akinek a hátára volt nőve egy teknő.

Van még az istennek egy kicsiny kis szerencsétlen bogara; amelynek szintén nem hagy a babona békét.

A betüző szú. Ennek az a tulajdonsága, hogy a korhadt fában kedvére gazdálkodik; utakat szánt magának benne; s ha nagy csöndességű éj van, az ember meg is hallhatja korczogását és pattogását.

A babona azt tartja róla, hogy korczogó utazgatásával valamelyik házbelinek az élete pályáját méregeti; s ha kopogását, pattogását valaki meghallja; már nemsokára beüt a halál a házba.

S ne gondolja senki, hogy az ilyen kisszerű babonás hitnek nem lehet nagy, még pedig veszedelmes hatása. Itt utalok csak arra, amit száz meg száz, e könyvnek olvasói közül már saját tapasztalásából tudhat; hány embert ijeszt meg egy kuvik kiáltás; ebvonyitás, egy házi kigyó megjelenése; a betüző szú korczogó járása; vagy egy véletlenül lenyelt kis bogárka, vagy akár csak egy kis szalma szálacska is; amiből a babonás ember a legborzasztóbb sorsot jósolja.

S ki nem látott már embert holtra ijedve; vagy olyan embert, akit egy rosz jövőnek várása; vagy egy bekövetkezhető szerencsétlenségtől való folytonos félelem és aggodalom – őrültté tett.

Az ilyen ember csakugyan balgaságának rabja és babonás esztelenségének szánandó áldozata.