VOX POPULI…

Az utczán éktelen nagy zsivaj volt; behallatszott a szobámba a záró redőnyökön és belső táblákon keresztül. Én ezt egészen normalis állapotnak találtam. Párisnak nem lehet befogni a száját. Ok pedig van elég a kiáltásra.

A komornyik, kit a postára küldtem, halálsápadt arczczal rohant be hozzám.

– Monsieur! Meneküljön! Az emeute közelit!

– Hová közelit?

– Ehez a hotelhez. Ön előtt egy német diplomata lakott itten. A nép megszokta ezt az ő lakásának tartani: valaki odadobta közéjük a jelszót, s most ide jönnek a házat megostromolni. Már két német nevü bankárnál minden ajtót, ablakot összetörtek.

– Majd beszélek a fejükkel. Ön menjen madamehoz s kérje fel a nevemben, hogy vonuljon a téli kertbe, s akármi zajt hall ne jőjjön elő.

Azzal felkötöttem a kardomat, feltettem a sipkámat s lementem a lépcsőkön.

A kapus már akkor bezárta az ajtót. Kivülről hatalmas döngetés hangzott rajta.

Mondtam a kapusnak, hogy nyissa fel az ajtót.

Kihuztam a kardomat s kiléptem a felnyilt utczaajtón.

A sokszor látott kép tárult elém. Minden osztályból összeverődött csőcselék: blouseos férfiak, czilinderkalapos járdataposók, diákok, gaminok, kofák és divathölgyek festői egyvelegben.

A ki az ajtómat döngette, az egy lakatoslegény volt; gondolom hogy nem volt egyéb oka rá, mint hogy volt neki hozzávaló kalapácsa.

Mikor kiléptem, a kik legközelebb estek a kapuhoz, vissza vonultak. Többen kiabálták: «nini! egy katonatiszt».

Én pedig hangom teljes erejével odakiáltottam a tömegnek:

– Citoyens! Itt ebben a házban egy beteg asszony van. A ki ezen az ajtón be akar törni, annak a fejét én kettéhasítom.

Ez bizony nem olyan szónoklat, a mivel a fellázadt népet le lehet csillapítani.

Egy pár legközelebb álló gommeux, a kit a skandalum hoz ilyen helyre, gyorsan visszahuzódott a hölgye mögé, hanem a kalapácsos erősen ütötte a mellét és kiabált, hogy az ő fejét próbáljam kettéhasítani. A távolabb állók felemelt botokkal és esernyőkkel hadonáztak.

El voltam szánva.

Egyszer csak megkapta valaki hátulról a kezemet, a karddal.

A feleségem volt ott.

– Mit keres ön itt? Minek jön ide?

Odafurakodott mellém.

Ő aztán tartott szép beszédet a néphez. Soha sem hittem volna, hogy ilyen szépen tud deklamálni.

– Citoyens! Mi nem vagyunk németek, ellenségek; hanem magyarok, jó barátok. Férjem a franczia hadseregnél szolgált. Nézzenek a homlokára: Francziaországért kapta e sebet; nézzenek a mellére: Francziaországtól kapta a becsületrendet.

Én reszkettem a dühtől.

Mit dicsér engem ez az asszony a nép előtt, a ki szivében megvet?

– Madame! Menjen a szobájába! Rivaltam rá. Itt önre nincs szükség. Bocsássa el a kezemet! Hadd vágok a canaille közé!

De olyan erősen átszorítá mind a két karjával a jobbomat, hogy nem birtam azt kiszabadítani.

Utoljára felkaptam a nőt az ölembe, s nem törődve azzal, hogy mit üvölt a nép, felrohantam vele a lépcsőn; bevittem a különszobájába s ott ledobtam az ágyára.

– Maradjon fekve! Kiálték rá. Ön az életével játszik.

– Hát akkor maradjon ön itt mellettem. Esengett. Ne menjen vissza a nép közé!

– Eh! Ettől a parasztos csőcseléktől megtudom önt védelmezni, de egy görcsrohamtól nem: s ez önnek az életébe kerülhet.

E szóra úgy tetszett nekem, mintha mosolyt láttam volna az arczán.

Én már mindent rosszra magyaráztam.

Azt hittem, hogy az alatt a mosoly alatt az a gondolat rejlik: «féltesz úgy-e? ha meghalok, vissza kell adnod a hozományomat a rokonaimnak!»

Szeretném, ha itt tépnének szét a szemei előtt.

Mért nem jönnek hát utánam? Mit késik rám rohanni a megharagított oroszlán: a nép? Nem a szemébe vágtam azt, hogy «canaille!»

A következő percz meghozta a magyarázatot. Az utczán trombitajelszó hangzott; azután paripák robogása. A császári gárda maga érkezett meg, s az nagy hirtelen megtisztította az utczát a zendülő tömegtől. Az utczai zaj elvonult másfelé. Másutt is van beverni való ablak.

Nem sokára férfi hangokat hallottam a teremben.

Az asszonyt még egyszer kértem, hogy maradjon az ágyban csendesen s kimentem a terembe.

Egy rendőrbiztos beszélt a komornyikkal.

Midőn meglátott, nyájasan üdvözölt s a komornyiknak inte, hogy hagyjon magunkra.

Én megköszöntem neki a gyors segélyt, mely házunkat a rombolástól megszabadítá.

– E felől meg lehet ön nyugodva: ez elmult, mondá a biztos; hanem valami más, komoly baj van.

– Nekem van komoly bajom?

– Önnek. A rendőrségnek tudomására esett, hogy ön egy chiffrekkel irt levelet kapott Brüsselből.

– Tudom. Fel is bontották a levelemet.

– Ön erre a levélre válaszolt. Szintén chiffrekben. A levél ezelőtt egy órával lett feladva a postára.

– S már ennek a tartalma is ott van a rendőrség kezében?

– Igen. Lesz ön szives nekem átadni e titkos irásnak a kulcsát?

– De uram, az a levélváltás üzleti titkokat rejteget, a miket én egy harmadiknak nem árulhatok el.

– Biztosíthatom önt felőle, hogy rendőrségünk ép oly titoktartó, mint a velenczei nyelvtelen kőoroszlán.

– S mi történik velem, ha nem adom oda önöknek a titkos irás jegyeinek kulcsát?

(Ha azt mondja, hogy főbe lőnek, akkor nem adom oda.)

– Akkor rögtön kitolonczoljuk önt Párisból s a belga határig a lába sem éri a földet.

(Az már más! Ebből nem kérek.)

– No hát tessék velem a dolgozó szobámba jönni s hüvelyezzük le mind a két levél tartalmát.

Ott volt a zsebében a rendőrügynöknek mind a kettő.

Az első az én ügynököm levele volt. Ezt már ismerjük.

A második pedig volt az én válaszom. Ez pedig igy szólt:

«A francziák győzni fognak, tegye ön fel összes vagyonomat haussera.»

A rendőrügynöknek kicsordult a szeméből a köny.

Egészen meg volt hatva az által, hogy ime, egy idegen ennyire bizik a francziák diadalában: összes vagyonát fölteszi rá!

Én pedig szerettem volna magamnak tapsolni: «Bravo Dumány! Ezt a komédiát jól játszottad!»

Ekkor a rendőrügynök bizalmasan megszorítá a kezemet s nagy suttogva így szólt:

– Jól van uram. Ez rendben van. Hanem már most adok önnek egy tanácsot. Ne maradjon ön egy napig sem tovább Párisban. Ma még mi parancsolunk itt, de hogy holnap ki fog parancsolni? azt senki sem tudja. Azért pakoljon össze rögtön s fusson az asszonyával együtt, a merre még ma szabad az út. Holnap lehet hogy én is futok.

– Köszönöm uram.

Ezzel átadtam a derék férfiúnak az útlevelemet láttamozás végett. Két óra mulva már kezemben volt az utlevél. A hajnalt már a vasúton láttuk meg. Az asszony megvallotta, hogy nagyon boldogul érzi magát, a midőn Párist elhagyhatja.