«MEGHÓTT.»

Alig mult el három hónap, midőn a hirlapi tudósitásokból olvasám, hogy a hirhedett fösvény tót király meghalt. Igy czimezték az én Dienes bátyámat. Az történt vele, a mit előre megmondtam neki: a lakomázó életmódtól indigestiót kapott, s egy szélhüdés bevégezte az életét. Nem fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.

Néhány nap mulva a gyászhir vétele után, két levelet kapok a megyénk alispánjától: egy folió nagyságút, hivatalból, a megye pecsétjével s ugyanazon kézirással egy magánlevelet.

A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai «vitézlett» Dumányi Dienes táblabiró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé, azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.

Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám, szálljon minden világi birtoka a «Maticzára».

Ez volt az a csomag, a mit saját magam által küldött el az öreg az alispánnak.

A magánlevélben erről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam; mert akkor azt a Maticza fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság ügyére nézve.

Én félvállról vettem az egészet.

Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahoz a tervéhez, hogy belőlem földbirtokost csináljon: én hasonló szívóssággal tartottam magam ahoz az elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorból táblabiróvá átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s a mi a nemzeti féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden fogékonyság.

Mi bajom nekem a Maticzával?

Annyit tudtam, hogy ez egy tót irodalmat gyámolító társulat, s az én felfogásom szerint akárminő nyelven terjeszszék is a közművelődést, annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.

Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen hajlottam a cosmopolitaság felé.

Azonban ha én nekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.

Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista, mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya ellen fertőzetlenítő szer?

Odahaza kezdették a megyéket újra alakítani.

Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen szavazata a nagy zöldasztalnál?

Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom, miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a terhes föltétel miatt visszautasítom.

Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.

Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek részt a mai alakuló közgyülésben.

– Micsoda jogon menjek én oda?

– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen a jogon mehetünk a gyülekezetbe.

Ráhagytam magam beszélni, hogy oda menjek.

A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában, különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.

A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy «éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző kihuzta a nevét.

A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven ezt a magánhangzó nélküli szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak: csupa csontból van.

S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte mindenki olyan nyakerőltetéssel.

– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki, hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»

– Hát ezek a hazaárulók, a kik a németek alatt hivatalt vállaltak.

Ezzel a magyarázattal még kevésbbé voltam felvilágosítva.

Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.

Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes, barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny ezeken a barázdákon a szürke szakállába.

– Ez hát a jutalmam, a mért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.

Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a gyülésteremből.

– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt; magyarázá a szomszédom.

Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél szolgált. Ergo «meghótt».

Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.

A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:

– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.

Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.

A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem akart észrevenni.

A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstrom olvasást.

Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.

«Dumány Kornél.»

Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.

«Meghótt.»

S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.

«Szmrt!»

«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres öves.

S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára kaczagni.

Valaki megtaszított a könyökével.

– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!

Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita. Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.

– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én vagyok Dumány Kornél!

Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kisérte. Az alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes kérdésben kiván felszólalni».

«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot kiabálnak neki.)

A veres öves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.

– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?

Nagy derültség.

Visszavágtam rögtön.

– Elment a tisztelendő urét keresni.

Még nagyobb derültség.

– Hja. Én pap vagyok! védekezék az ellenfelem.

Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva, hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a szappantól!»

Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.

A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja ez ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot, politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban. Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat, vagy a vállaikra vesznek.

Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével, visszavették a lajstromba.

Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét gyermekes hazafinak.

Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni.

Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy daliás termetű fiatal úr:

– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried gróf.

Az alispán meghítt magához ebédre.

Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy «meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.

– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget nekünk: a Maticzának.

– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett belőle Bécsben?

– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is csak ökör marad.

Igaza volt a tisztelendőnek.

Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a metropolisban: – hazajöttem Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az apám elhagyta.

Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak azt tenném.