DIOGENES BÁCSI.

Hát a ki ezt az episodot ismeri az életemből, az (miként te is czimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:

«Hiú, elkapatott gentry kamasz, a ki keresztül bukott az érettségi vizsgán, annál fogva egyedül a képviselői állásra birván kvalifikáczióval, be hagyja magát ugratni a politikai hajczihőbe a kutyúpajtások által s a hiú ambicziójáért elvesztegeti az őseitől ráhagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár és lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő».

Hát ugyebár te is ilyenforma portrait-t vázoltál felőlem?

Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doktor medicinae voltam s harmincz éves koromban a hirlapok emlegettek, mint igen keresett speczialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, a hol pedig ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.

S erre elég jó okaim voltak.

Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Az alatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már, abban a korban, a mikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól, hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül állt a világ idehaza.

Nekem sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkre megyünk. Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből, s reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem vettem azokban részt; a míg az elkeseredett celebritások a lelkesítő dalokat énekelték, én az alatt a magam kis szobájában a német és franczia nyelvtanokat búvárkodtam.

Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanus embereknek, mint az apám, nem osztogattak.

Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához akarok kezdeni, a mi kenyeret ád.

– Csak nem akarsz Beczirker lenni?

– Az nem! Hanem orvos.

– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor! Mingyárt agyonlőlek!

– Hiszen nincsen hozzá puskád.

– Kiátkozlak!

– Ahoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit. Azokat a chemia már mind analyzálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem a mitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.

Ez nagyon érzékeny oldala volt az öregnek. Felpattant, leszamarazott.

Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, a mik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.

– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van rigázva a gazdaságunk: majd regresszirozni fogjuk magunkat.

«Regresszirozni!» Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság ki próbálná irtani a magyar szótárból, lebontanák a hazafiak az akadémia palotáját!

– Itt van Dienes bátyád, ne félj lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszirozva leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene. Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!

Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak testálhatja a saját vagyonát, a kinek akarja.

– Épen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy garast sem, hogy nekem doktorságot tanulj. Eredj, kérj a Dienes bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.

– Már voltam nála és adott is.

– Mit? Mennyit?

– A mennyivel az egész cursus alatt beérem.

– Akkor hát ne mondd, hogy schmutzigoskodom. Én is kiszurok – huszon – husz forintot.

Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra? Egy hónapra-e, vagy egy esztendőre?

Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem a mennyi kellett, franczia leczkeadással.

Hogy pedig az öreg Dienes bácsitól mit kaptam, azt majd mingyárt elmondom.

Dienes volt a neve; de minden ismerőse úgy hítta, hogy «Diogenes.»

De még túltett classicus mintaképén, a régi cynicus philosophuson.

Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva. Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta, úgy hűtötte ki, hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni miasmák spóráit távol tartsa magától.

Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta. Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és meggyőződése tiltá.

Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt hivatkoztam?

Hát épen az ő dicsőséges példája.

Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?

Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit keresni, hogy tisztességesen megélhettem.

Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.

A temetést nyomban követte a csőd.

Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt.

Ért-e valaha véget az a csődper? nem tudom.

Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar fájdalmaim.

Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem voltak, megéltem a keresményemből.

Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza. A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.

Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett dobzódva.

Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.

Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok ideig volt összegöngyölitve.

Mit akarhat az öreg, hogy igy dobálózik a százforintossal?

Ilyenformán irt:

«Édes doktor uramöcsém.»

«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem nehány napra szegény házamnál meglátogatni.»

Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet mellékelve hozzá:

«Kedves urambátyám.»

«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul szolgálatára lenni.»

Postafordultával megjött a válasz e levelemre.

Igenis: orvosi tanácsadás végett hivat az öreg.

Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon. Bérkocsit kellett fogadnom odáig.

Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!

Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta őket sorban elmenni a temetőbe.

Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott élni orvos nélkül.

Még előttem állt az alakja, a hogy tiz év előtt láttam.

Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron, hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.

Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes: az beereszti az embert.

Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.

Mikor tiz év után ujra meglátott, egyszerre rám ismert.

– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!

Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu voltam erre a különösségemre, nem tagadom.

– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.

Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza ránczokkal most is, mint tiz év előtt.

Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.

– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.

Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó sárgarépát hozott üstökénél fogva.

Kitaláltam az arczából, hogy mi a baja.

– Ebéd után vagyok, urambátyám. Siettem őt megnyugtatni.

Erre mingyárt megkönnyebbült.

– Hát miben lehetek szolgálatjára urambátyám? Mi baját érzi?

– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.

Hypochondria lepte volna meg az öreget?

Elővettem az orvosi diagnosis fogásait.

– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szivverésem után: a pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.

Csakugyan nem találtam még olyan ép organismust sehol, mint annál a kilenczvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asthma, se hypertrophia. Még az excema senile se bántotta a nyakát.

– Hát tudod öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilenczvenöt esztendő huzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt én nekem egy juhászom, a ki száztiz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod? Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az álmomban szent Nepomuczénus János, s azt mondta: «Dionysius! Tudd meg, hogy még három esztendőd van élni.» Esztendőre rá, ugyanazon a szent napon megint megjelent előttem s azt mondá: «Dinikém! Nem tehetek róla: de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a földön.» Az idén ismét ugyanazon a napon megint oda jött hozzám, megcsóválta a fején azt a négyszögletü süvegét, s azt mondá: «Dénes! Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő mulva.»

Boszus lettem.

– Édes urambátyám! Ha szent Nepomuczénus a baja, akkor papot hivasson; ne doktort. A kolerából ki tudom rántani: de a szentek kezéből ki nem tudom szabaditani; mert azt én nem tanultam.

– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem is azért hittalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyujtsd. Nem alkuszom én a halállal.

– Hát akkor miért hitt ide?

– Majd mindgyárt elmondom. Hát tudod; te vagy a familiánkból az az egyetlen ember, a ki az eszével pénzt szerez. Mert még a hány eszes ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a vagyonát elverje vele. Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én te neked egy száz forintos bankót elküldök, te azt nekem posta fordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró száz forintos bankókban soha sem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az atyafiságom kvétáncziája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt kölcsön adtam. Soh’ se hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra határoztam el magamat, hogy te neked testálom minden fekvő és ingó vagyonomat. Ezért hittalak magamhoz.

Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött kedélylyel.

– Kedves bátyám! Erről meg már épen nem lehet velem beszélni. Én egy rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségeért sem zaklatom azokat az urakat, a kik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a fáradságom után s nem vágyom gazdagságra.

– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem épen benned, hogy te nem imádkozol a halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom, hogy még az én életemben, most mingyárt vedd át az egész birtokomat, így a hogy áll: a kastélyomat. Mindent!

Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg el kezdett nevetni: a száz redő az arczán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el akarok szaladni, mert megfogott.

– No csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én, hogy «így» lakjál ebben a piszokban s ebédelj velem együtt sült burgonyát, meg főtt almát. Sőt épen ellenkezőleg.

Kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet ennek az ellenkezője?

– Hát, tudod doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, a mit más keze készített, nem ettem már régen; mert attól féltem, hogy megmérgeznek, a kik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy egy esztendő mulva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert már most nem kell mindennap rettegnem, hogy «holnap» jön el a halálom. Van egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán «laute» élni. Kedvem szerint: a hogy csak a testem megkivánja. Jó pecsenyéket enném! Meg turós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem rá! Az 1809-iki diaetán, mikor juratus voltam a personalis mellett: a mi bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott juratusoknak. Ej de jó volt!

– Kedves urambátyám! szóltam közbe. Nem lesz ez jó.

– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te itt. Nem csak örökösöm lennél, hanem házi orvosom is. Azt nem teszem, hogy szakácsnét fogadjak a házhoz s azzal főzessek magamnak. Ismerem a kutyatermészetemet. Fél esztendő mulva én azt feleségül venném, s aztán rá hagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jőjj ide. Foglald el az egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, a mibe már beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép fiatal feleséget: olyat, a ki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép szobaleányai; azoknak az orczáját én nekem majd jól esik megcsipkedni: a szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép fehér puha kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem, hogy mit főzzenek délre az én számomra? te határoznád meg, hogy mi nem árt meg? vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem tul az elégségesen. Aztán délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, a mit most nem merek tenni Az volna nekem a szép átmenetel ebből az ócska világból a mennyországba.

Az öreg egészen belemelegedett a rögeszméjébe.

– Lásd ad vocem «mennyország», én most a templomba sem tudok járni, odakinn imádkozom a lépcsőn a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, a ki nem tud, csak tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató parasztbüz van odabenn, a mitől én megfulladok. De ha te idejönnél, bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna s olyankor üres volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi magunk volnánk a templomban hárman! Hát ha még egyszer keresztelő is lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!

Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a diagnosist. Vallásos rajongásból eredő hallucinatió, ascetai életmód szülte idiosyncrasia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nymphomania, hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.

Helyeselni a szándékolt életrend változtatást egy orvostól qualifikált gyilkosság volna. Mindenek előtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy megfogadja a tanácsomat.

Megöleltem az öreget.

– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szives részvéttől, a melylyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghivásának engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam mutatott nagy jó voltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom el. Én magamnak életpályát választottam, a melyet szeretek: azon szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, a mire büszke vagyok s a miből uri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák vannak előttem, a kiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az életem. Földesurrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.

Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, én vagyok a beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.

– Hallod-e édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, a mit senki sem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja valaki az országutról, vedlett vakolatu falaival, fakó salugádereivel, hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidenczia lehet ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül látogatóba jön hozzám, azt abba a szobába vezetem, a melyben magam lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábu asztal, almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélekzetet vehet odakinn. Pedig azon az én piszkos szobámon tul következik egyik muzeum a másik után. A hogy mondom megannyi muzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott butorok, kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekas műhely, mind a régi századokból, a harmadikban egész fegyvertár, pánczélok, paizsok, nyergek, a negyedikben régi öltözetek, himzések, szőnyegek, egy szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész könyvtár, a stukaturig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek, hogy két kézzel kell őket felnyítni. Ez az én apámnak a gyüjteménye. Az én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt) a míg élt, a legnagyobb zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz, a mit láttam tőle, az az utravaló volt, a mivel a pozsonyi diétára eleresztett juratusnak: tizenhat darab régi két garasos. Azontul soha se kaptam tőle semmit. Husz esztendeig voltam kanczellista a vármegyénél. Ott tanultam meg a frugalis életet.

Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból. Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szükmarku mód mellett rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás. Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitünt, hogy azok egy egész kincset képviselnek. Szakértők, a kik idejöttek a hagyatékot felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S a mellett az öreg aként intézkedett a végrendeletében, hogy mind ennek a ritkaságok tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy darabot is elidegenitene belőle, szálljon az egész gyüjtemény a pesti muzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy fizetéstelen hivatalt: muzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a vegetarianusságra. A míg kanczellista voltam, havi harmincz forint fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de a mint ebbe a nagy bolond dominiumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a koplalás? Porczellántál volt itt elég; de egy kanál liszt nem volt beletenni való. Később aztán hozzá szoktam: belegyakoroltam magamat. Hanem a muzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, a ki ma meglátod. Gyere be, nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek való mulatság, a min elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. A ki egyet azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok; de te «Frájgászt» vagy: tudom. S ez mind a tied lesz!

Most már csak kénytelen volt az öreg bevezetni a lakószobájába.

Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidencziája. Még a mazúrok uralkodása alatt épült, Albert idejében. Bástyaszerű falak faragott kövekből, az ablakokon kidülő vasrostélyok. Az épület főajtaja, a lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen megvasalt tölgyfaajtó zárta el e bejáratot, melynek a kulcsát az öreg mindig magával hordta. Mikor a Zrinyi dolmányának a hosszú lebernyegét visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé dugott pisztoly agyát. Észrevette. «Hja öcsém, itt vigyázni kell az embernek magára. Janotyik2) ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem tarthatok a házamban, a ki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg két okból nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát csak magamnak kell magamat őriznem.»

Segíteni akartam neki a nehéz zár felnyitásánál.

– Hagyd el öcsém. A ki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja az benne a kulcsot előre is hátra is: akár napestig.

Az volt a tudomány, hogy mikor kell a kulcsforgatással megállni.

Ugyanazon módon megint be is zárta hátunk mögött az ajtót.

Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a toronyőr lakása.

A butorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, a miről nem tett említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejtek-lakattal, aztán meg egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa száraik voltak.

– Szokott dohányozni urambátyám?

– Soha.

– Hát akkor minek ez a sok pipa a szobájában?

– Majd megmondom, ha visszakerülök ide.

Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett, látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy tornáczba lehetett átmenni, a hol már elkezdődött a kincses ház.

Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, a mik a szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem előtti kultura és luxus.

S innen azután két terem nyilt egymásból, s azokból több oldalszoba.

Tele volt mind valamennyi a mult idők remekeivel és ereklyéivel.

Diogenes bátyám maga volt az eleven catalogus. Rávezette a figyelmemet a legritkább műdarabokra. Megtudta mondani, melyik minő korból való: s ki volt a mestere? Csak hogy az idegen neveket úgy ejté ki, a hogy írva voltak, magyar olvasás mód szerint: «Zsàn Guzsón» neki Jéán Góújon volt, «Zsül Romén» pedig Júlesz Rómáin; a hogy az apja tárgyjegyzékéből bemagolta.

Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy műremekért: hogy vett egy cseréptálat, a mi csak mázas fayence, de Luca della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget? s hogy azokért milyen mesés árakat kinált már egy Rothschild Alfonz báró, meg egy Pourtalés gróf? de nem adta oda semmi kincsért.

Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett régiségkabinetek sajátszerű doha, a mit a molyvédő arsenicum és kámfor már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, a mi az ócska pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a szellem, a mi azokban a szobákban kisért. A sok mindenféle fajtái között az őrültségnek ez a souverain dæmon, a régészeti mánia. A kit ez megkap, az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a faragott bálványok, mind azt beszélték: «Ahá! Itt van már megint egy uj ember, a ki a mienk lesz!» A bezárt könyvek így kinálkoztak: «nyiss fel csak! Csak egy sort olvass el. Abban az van írva, hogy te neked itt kell maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, a hogy az első, meg a második tette. Te is itt vénülsz meg, a hogy azok. Elfelejted, hogy van élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó czimborák s a szép asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, érczben, szövetben, pergamenben megvalósulva.»

Nem jó itten sokáig időzni!

Azt mondtam az öregnek, hogy daczára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb ezeket a szobákat magukra hagyni; a levegő arsenicumszaggal van tele.

Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott expectoratiója a nemesi büszkeségnek.

– No lásd öcsém; ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, a kinek pénze van: lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, tele rakhatja az asztalát ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az ereklyegyűjteményt, a mit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te egyszer idehivod a statutióra a Bisztriczay bárókat, meg a Vernőczi grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi lakik az ősi Dumányi kastélyban!

Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom nevetésemet.

Ezért az öreg egy kissé megorrolt s aztán nem is mutogatott több szobát; pedig volt még egy pár, a miben lehetett még nézni való.

Visszavezetett a szobájába; gondosan bezárva maga után minden ajtót.

Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál, mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: «vagyok olyan csontváz, mint te!»

– Hát csak nevettél az előbb öcsém ugy-e, mikor azt mondtam, hogy majd mikor a beiktatási lakomára meghivod a szomszéd bárókat és grófokat, tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájától, üres pinczéjétől ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára nincs egy szál széna az istállóban, ha csak a fűre ki nem csapják. – De hát segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!

S azzal az öreg még azt is megtette, a mit igazán még álmában sem tett meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol minden Wertheimcassát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a három kulcsot egymásután elforgatni a három zárban, hogy azok összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert egyik zár ütközője a másikat akadályozza.

– Nézz ide, öcsécském. Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüst tallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind te rád néz. Most el van hanyagolva az egész uri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban. – Itt a görbe felföldön ezt már uri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén van, a ki rablógazdaságot űz. De ha te átveszed, pénz lesz hozzá elég, hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a maguk tizenkétezer holdjából, a minek fele vadaskert. Valamelyik gróf kisasszonyukat elveheted: – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba, még nem mondtam el mindent. – Az előbb, hogy a szobámon keresztül mentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre költsem a pénzt! – Az ott az én bankó-pénztáram. Mert hát ha a bérlők nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne. Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak azt a kis szobámat tartom meg. Addig az «egy» esztendeig jól akarok még élni. – Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, a hogy akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, a mit tanácsolok. – Könyvből ne gazdálkodj; – nagy urral jót ne tégy, – asszonyra meg ne haragudj.

Az öreg egészen úgy tett, mint ha ő volna a doktor s én volnék a patiens.

– Kedves urambátyám: mondám az öregnek; most beszéljünk önről, mert hisz azért jöttem ide. Magamról majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide híva.

– Tudsz valamit az öregség ellen?

– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, a mit bátyám eddig következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztiz éves kort, mint ama juhász gazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el ne térjen. Ha most egyszerre el kezdene szokatlan táplálékokkal élni, az önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilenczvenöt esztendős férfit, a ki a mellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbbé, mivel hogy ezt már szent Nepomuk meg is izente, a kinek jól értesültségét nem vonom kétségbe; de van a halálnak egy neme, a mitől urambátyám mégis megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli, vagy valami alkoholfélét talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog kapni. Ez ellen nem biztosíthatja önt szent Nepomuk.

– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a «nagy kaszás» elé, s mikor ő a kezét nyujtja, csak a balkezemet tudjam neki adni. Ettől rettegtem teljes életemben.

– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. A mi pedig engemet illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapitom. Ha kedves bátyám gyülöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni: örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti czélokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, a melyek a gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az emlékezetén.

A jó öreg erre össze-vissza ölelgetett, meg is csókolt.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit. Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy ujabb kéréssel terhellek meg. Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, utba kell ejtened a megye székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, a mit nem merek a postára bizni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos okiratok vannak benne.

Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül összevissza pecsételt csomagot, az alispán nevére czimezve.

Megigértem, hogy megállok a székvárosban s magam viszem el az alispánhoz.

– De reversalist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha megint meglátogatsz, akkor elhozhatod.

Megigértem, hogy ismét eljövök ide.

Az öreg kikisért a kertjébe, a hol a remontant rózsák másodszori virágzásban voltak.

S megajándékozott egy nyilott rózsával.

Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen virága volt. Csaknem fekete rózsa.

– Ez a «marokkói szultán». A legfeketébb rózsa, a milyen még senkinek sincs az országban. Egy Napoleon aranyat adtam egy szemző ágért. Most nyilik az első virágja. Nesze.

S levágta azt a kedvemért.

S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma is megvan még.

Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa. – Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a «Deuil d’Alsace» (Elszász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelenczéjében pihent s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a zsebe, hogy vesztette volna el.