IX.

Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de felvilágosítást sehonnan sem nyertek.

A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a fiskális házában.

Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…

A kitüzött órában ott volt az ügyvédnél.

Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott, a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel, mint a hogy a feje volt.

Az első tekintetre ráismert. – Ez az Ernő.

Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!

– Szervusz, Ernő!

Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj felfelé s meg sem mozdul fektéből.

Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal angolra fordítja az üdvözlést.

– God marrow, sir.

Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével oda néz a megszólítóra.

(Ezek az Ernő vasvilla szemei.)

S a fogai közül ezt morzsolja:

– Mit tetszik önnek?

– Ah, hát te még értesz magyarul? Mikor jöttél haza?

– Ugy reggel négy óra felé.

– Egyenesen Afrikából?

– Nem. Egyenesen Európából, most ott szoktunk makaózni.

– Hát lőttél sok oroszlánt?

– Bakot lőttem egynehányat; de oroszlánt nem láttam.

– Hát akkor mivel töltötted az időt?

Erre már felpattant ültéből és interpellált.

– De mit faggat ön engem azzal, hogy én mivel töltöm az időt?

– Szeretném tudni, hogy minek jösz azért olyan nagyon tűzbe?

– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem tegezzen?

Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két tenyerével, kiáltá indulatosan:

– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.

Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá:

– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron bátyám akar lenni.

Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.

– Micsoda? Hát ez a fiskális úrnak a fia? – kérdé elámulva Fülöp.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy az én fiam, a gézengúz!

– Én azt hiszem, hogy az én Ernő öcsém.

– Az ám! Nagyon hasonlítanak egymáshoz.

– Megfoghatatlan!

– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája, semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele. Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…

Fülöp még kételkedett.

– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi kastélyban.

– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába került.

Fülöp megkönnyebbülten lélekzett fel.

– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána. Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú. Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita barátnak: várják!

És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.

Magláy Fülöp azt mondá erre:

– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.

– Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?

– Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.

– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés rejtélyét?

Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család gyarapult utánuk.

*

Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a Pargha fiskális?