VIII.

Pargha fiskális úr ismeretes alak volt a fővárosban. Széles vállú termete, hatalmas nagy feje, dörgő hangja, magában is feltünővé tették; de a mi hírt, nevet szerzett neki egész országszerte: az a páratlan ügyvédi gyakorlata volt, összekötve rendkivüli ismeretekkel, és a mi ezekhez csatlakozott, az a meseszerű becsületessége. Igazságtalan ügyet el nem vállalt soha, s a mit megkezdett, azt meg is nyerte. Sok nagy főúri családnak volt a jogigazgatója; azok között legrégibb kliense volt a Magláy család; fiatal korában annál kezdte, mint uradalmi ügyész, mielőtt Budapestre felköltözött. Sebestyén úrnak nagyon kedves embere volt. Le is járt a birtokára minden esztendőben a nyári juristitium alatt vadászni.

Magláy Fülöp a radomiczi vadászat után egyenesen Budapestre sietett, s csak ruhát sem váltott, úgy ment uti gúnyában Pargha úrhoz.

A fiskális megdöbbent, a mint meglátta. Az ifjú egészen meg volt törve.

– Beteg volt ön?

– Semmi baja a testemnek.

– Hogy olyan halavány?

– Arra van okom. Azért jöttem önhöz, hogy egy nagyon sürgetős ügyet elintézzünk minél hamarább.

– No no! Pénzkérdés?

– Igen is, az.

– Sokat vesztettünk a kártyán?

– Mindenemet elvesztettem.

– Mindenét? Hisz az lehetetlen!

– Úgy állok, a hogy itt vagyok. Semmim sincs.

– De hisz ez képtelenség! Ez érthetetlen dolog! Hogy ön elvesztette mindenét! Hát ki nyerte el?

– Az öcsém: Ernő.

– Az Ernő öcscse? Hisz az itthon sincs. Odaát Afrikában lövi az oroszlánokat, hogy csak úgy ordítanak bele. Ha soká ott lesz, nem marad oroszlán, csak a menazsériákban.

– És azért mégis ő nyerte el az egész vagyonomat. Én átiratom az ő nevére a maglái majorátust: legyen az ő tulajdona.

– Hát ön?

– Én pedig elmegyek Jászóra, felveszem a szerzetesi köntöst.

Már erre mennydörgő nagyot kaczagott Pargha fiskális úr.

– No ez már jó tréfa. Ennek magam is nevetek.

– Sohse nevessen rajta. Elhatározott szándékom az.

– No hát mi baj van? Szerencsétlen szerelem? Hűtelen lett a szép menyasszony?

– Az egy angyal, a kire halandó nem érdemes. Ő imád engem. Ő is kolostorba fog menni.

– A mennykőt! Az meg apácza lesz?

– Igy egyeztünk meg.

– Tán a rokonok tiltják a házasságot?

– A rokonok mind óhajtják.

– S önök mégis kolostorba mennek? Egyik erre, másik arra.

– Nem tehetünk másképen.

– Fiatal ember! Fiatal ember! Ön valami nagy bolondot csinált! Vallja meg igazán. Amerikai párbaj nyomja a lelkét?

– Becsületemre mondom, nem az.

– De hát akkor mondja meg ön, hogy mi az indító oka egy ilyen megfoghatatlan elhatározásra? mert ha nem tudja ön okát adni, akkor nem kolostorba, hanem Döblingbe, az elmekórok házába kell önnek bekérezkedni.

– Hát megmondom őszintén. Megtudtam, hogy én nem vagyok az apámnak a fia.

– Hogyan?

– Minden ember Sternberg Alfréd fiának néz el. Úgy hasonlítunk egymáshoz, mint egyik néger a másikhoz. Sternberg Alfréd gróf abban az időben még nőtlen volt s itt járt Magyarországon: kastélyunkban is lakott, a mikor én a világra jöttem.

– No no, fiatal ember! Gondolja meg ön, hogy mit ejt ki a száján. Saját anyja ellen akar-e ön ily megbélyegző vádat emelni, s maga itéletet hozni? Az erény mintaképe ellen, a ki már halott, s magát nem védelmezheti.

– Tanúbizonyság ellene ez a hasonlatosság.

– Legyen önnek esze! Hisz ez semmi egyéb, mint egy rég megoldott természeti talány. A nőknél bizonyos állapotban uralkodó idiosyncrasia teremti ezt. Az egyik asszony megbámulja Napoleon képét, s a szülötte Napoleon-arczot kap, a másik rábámul egy majomra, s a fia majompofát hoz a világra. Hisz ezt az igazságot már Jákob pátriárka ismerte, mikor Lábánnál juhokat őrzött. Sohse kutassuk azt. A jus romanum már kimondta: «Pater est, quem nuptiae denominant.»

– De én nem kérdezem sem a római jogot, sem a természettudományt! Engem csak a becsületérzés vezet. Én nem fogom eltűrni azt, hogy a Magláy család elsőszülötti jogait egy korcs bitorolja! Én követelem, hogy azokba a törvényes igazi utód helyeztessék bele. Nekem nem kell sem a birtok, sem a név. A kolostorban majd adnak valami nevet: «Frater Paulus». Az leszek. A Magláy nevet nem viselem többé. Azért kivánom, hogy ön végezze el azt az ügyet minél előbb.

– Nevezetes bolondság. Hm, hm! Nekem pedig elvem, hogy igazságtalan ügyet soha sem vállalok el.

– De ez épen igazságos.

– No, ha ön azt hiszi, hogy igazságos, hát akkor legyen az akarata szerint. Én rögtön kurrentáltatni fogom a bécsi franczia követség útján az Algirban tanyázó Ernő úrfit, s a mint az hazaérkezik tudósítani fogom önt felőle; akkor aztán majd jőjjön fel. Addig elkészítem a lemondásról szóló okiratokat.

– Jól van. Addig itt fogok maradni Pesten, nem megyek ki a házból, s kérem önt, ne tudassa senkivel, hogy hová lettem?