VII.

A radomiczi kastély a Sternberg grófi családnak ős fészke. Még azokkal a sánczokkal van körülvéve, a mik a husziták támadásait diadalmasan kiállták. A régi emlékek mind jó karban vannak fentartva; a várfelügyelő sorra megmutogat mindent a látogatóknak, a kiket a kiváncsiság idehoz: a fegyvertermet, a kaszabörtönt, a vas szűzet, az ódon himzéseket, a kitömött állatok gyűjteményét, s sorba elmagyarázza a falakon függő ősi képek neveit, viselt dolgait; a mennyiben azok nem volnának a kép szegleteire felírva lapidár veres betűs sorokban. Az ősi sirbolt is megnézni való, azokkal a századokat jelző márvány emlékekkel, az oroszlánra taposó pánczélos alakokkal, kik vaskesztyűs kezeiket imára összetéve tartják. Maga a várkastély kápolnája is megnézésre méltó, freskóival, oltárképével és nagybecsű monstrancziájával.

Csupán egy szobának az ajtaja szokott rendesen elzárva lenni, a legutóbb meghalt Alfréd gróf hálószobájáé.

Ennek a szobának a kulcsa az ifjú Fülöp grófnál szokott állni. S ez nem is nyitja fel annak az ajtaját más, mint a családhoz tartozó rokonok előtt.

A medvevadászat két első napja sikertelen volt. Az első hajtásban a medve kitört és elmenekült. A másodiknál a megriadt vadász, a kire ráment a maczkó, nem mert rálőni. (Először látott hajtott medvét.) Hanem aztán a harmadik hajtás bő kárpótlást nyujtott: egy nagy anyamedvét vertek fel, két hathónapos bocsával együtt. No ez már ugyan magával hordta nemének bizonyságát a két fiában; de azért Magláy Fülöp csak leterítette azt egy jól irányzott lövéssel, a két bocsnak pedig a másik Fülöp oltotta ki az életét szép kettős lövéssel. Az elejtett anyamedve gyönyörű példány volt, sokszor volt már a hajtásban; a lehúzott bőre alól valami tizenkét mindenféle kaliberü golyót szedtek ki (volt köztük egy rézgolyó is), a miket különböző alkalmakkor ajándékoztak emlékül a vadászok a maczkónak, s a miket az szépen megköszönt és elvitt magával. A Fülöp golyója azonban épen a szivén ment keresztül; az már egy medvének is sok.

Ennek a torát aztán fényes lakoma ünnepelte meg.

Fülöp bátya megirta a diadalt a hugának. Kellemetes örömmel és ijedtséggel kevert kedélyhullámzást remélt vele okozni a kicsikének.

A következő napon nem volt hajtás, azt pihenőnek hagyták. A többi czimborák változatosság kedvéért elmentek pisztrángot fogni, Sternberg Fülöp azonban otthon tartotta druszáját és leendő sógorát, hogy holmi prózai ügyekről értekezzék vele. Meg akarta ismertetni az atyja végrendeletével, mely intézkedik a vagyon felosztása iránt a fiú és leány között. A vőlegénynek ezt szükséges megtudni. Az anyai birtok egészen Adél hozományát fogja képezni; az apai birtoknak pedig a becsárából készpénzben fizeti ki neki a bátyja a járandó negyedrészt az esküvője napján.

Könnyen megegyeztek: gavallér ember volt mind a kettő. A mit az egyik mondott, a másik ráhagyta.

Akkor aztán, a horgászó társaság visszatértéig még marad egy kis elölni való idejök.

– Jer velem, – mondá Sternberg Fülöp. – Tekintsük meg, a míg magunkban vagyunk, azt a szobát, a hol az atyám meghalt.

Egyedül mentek oda.

Az egész szoba azon módon volt hagyva, a hogy a gróf halála napján találták. Hirtelen és véletlen volt a halála. Még erőteljes férfi volt akkor, az életősz kezdetén.

A szarvasbőrrel terített ágyon még ott hevert a kis zsebbeli imakönyv, a mit a gróf magától soha el nem hagyott. Az éji asztalkán a gyertyatartóban fenékig kiégett a viaszszál; tehát éjjel kellett a halálnak történni. A mellett volt egy kis fekete üvegcse: bizonyosan digitalisz-cseppekkel, meg egy kis arany kanál; a pohárból a víz elpárolgott régen. A vadászöltöny szépen rendben volt rakva egy székre, a czombtakaró saruk, meg egy vastag nemez kalap, a mi teli volt tarka madártojásokkal, azt tanusíták, hogy a megboldogúlt aznap gázlókra cserkészett a kokojszásban.

A szoba közepén pedig volt egy nagy bőrkarszék, rézfejű szegekkel kiverve.

– Ebben a székben találták az öreget meghalva, – mondá Sternberg Fülöp.

– Hogy kerülhetett ő ide erre a székre? – kérdé Magláy Fülöp.

– Innen nézett maga elé, oda arra a falra.

– Hát mi van azon a falon?

Az egész hálószoba tölgyfa táblázattal volt burkolva, a mibe művészi vésővel voltak faragva mindenféle vadászdiadal jelvények; lábaiknál felakasztott fáczányok, nyulak, fajdok. A székkel szemközt álló fatáblát épen egy szép pávamódra szétterjesztett farkú fajdkakas ékesíté.

– Hát mit nézhetett azon?

– Meg akarod tudni?

– Van valami változtatva ezen a szobán azóta, hogy az atyád meghalt?

– Csak ez a tábla van helyre tolva. Ez kijár a helyéből.

– S mi van alatta?

Sternberg Fülöp egyet fordított a kifordított fajdkakasnak a fején, s arra az egész tábla félrehúzódott a helyéből. Alatta egy nagy életnagyságú olajfestmény tünt elő. Vénus, a kis fiával, Ámorral. A nő háttal van fordúlva, csak a fejét fordítja hátra visszanéző arczczal, s a kis eleven, szerető, piros arczú gyermek a vállára kapaszkodva, néz azon keresztül. A kövér, rózsaszin kis kezek olyan ellentétet képeznek a fehér rózsa szinével vetekedő vállon és nyakon.

Hosszan végig omló aranyveres hajzat takarja a csodaszép női termetet, a hogy az a fürdőből kiszállt.

Magláy Fülöpnek a szívverése elakadt, a mint azt a képet meglátta. Ez a nő, és ez a gyermek ottan!

Kifutott a szobából.

– Hát téged mi lelt? – kérdezé Sternberg Fülöp, a mint a szobát ismét rendbe hozva és bezárva utána sietett.

– Semmi, semmi, – hebegé az. – Nem tudom mi bajom támadt? Úgy elszédültem egyszerre.

– A fulladt levegő odabenn. Magam is elfulladok, ha soká benn vagyok.

A hazaérkező vendégtársaság lármás zaja aztán új hangulatot hozott a termekbe, a kisértetek lábcsoszogása elveszett benne.

Hanem Magláy Fülöpnek a jó kedve meg volt ölve végképen.

Félrehúzta magát a társaságból, alig lehetett rátalálni, mikor az ebédhez keresték; ott meg se enni, se inni nem akart. Szavát nem lehetett venni. Beszéltek előtte bolondnál bolondabb adomákat, a miktől a többiek veresre nevették magukat: az ő arcza még csak el sem mosolyodott.

– Tán biz az elejtett nőmedvének a lelke kisért Pipó! – szólt nevető kötődéssel a druszája hozzá.

Magláy Fülöp csak a fejét bólintotta meg rá, magában mondva: «Bizonyára lélek volt az, a ki megütött; de ugyan a földig ütött.»

Még az nap búcsút vett a barátaitól, azt mondta, hogy sürgős izenetet kapott a jogigazgatójától, haza kell sietnie Pestre.