AZ ÉLŐ MÁRVÁNY.

A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad döngeni.

Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes a betegnek.

A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt. Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.

Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s kezét nyújtá.

– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte rajta, hogy bort ivott.

– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az «alibi» bebizonyítása végett.

– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem ivott bort? Leheljen rám.

Megtettem.

– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.

S azzal felnyitva az ajtót, maga előre ment, engem maga után intett.

A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.

Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát, betéve maga mögött az ajtót.

Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve, Diodora grófnőt a fekhelyén.

Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan, egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös vonaglással, mintha tépni akarná.

Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.

Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.

Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról lecsúszott.

Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.

Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát megnyomva.

– Ott! ott a pokol! Lihegé hörgő hangon.

Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a sternocleidomastoideus között.

– Igen! Arra megy le a fájdalom! rebegé.

– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?

– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a mit tud.

– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.

E végett fel kellett ülnie az ágyban.

Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.

E közben a takaró lehullott róla s ő azt észre sem látszott venni.

Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.

Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a «sacrospinalis».

Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta.

Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött daemont massirozni!

Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket. (No már nem mind valamennyit!)

A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni, dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».

A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».

Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus működésének.

Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet is visszatért jogaiba.

– Nem végezhetné ezt egy «nő»? kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.

– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el, egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen mint az angyaloknak.

– Hát legyen ön angyal.

Én folytattam a gyógyítást.

És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.

Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.

Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva, mint egy élő márványszobor.

Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy a lábait jól befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.

Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette észre, hogy kiléptem.

Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért a fejezet elejére s újra kezdte.

Megszólítám halkan: «grófnő!»

Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt. Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?

Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág: kerek és fényes.

– Ön már kijött? kérdezé csodálkozva.

– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni reggelig. Hagyjuk őt magára.

– S ön nem marad «ott»? kérdezé félénk kiváncsian.

– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.

A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.

– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé bólintva a fejével.

– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.

– Már meg is tette?

– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.

Flamma fölkelt és közel jött hozzám.

– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni. Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a vadásztanyára.

Valami hőség lepett meg egyszerre. Itt legyek ő vele egy födél alatt!

– Itt marad ön? kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.

Én kezet adtam rá.

Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.

Én azt hittem, hogy mindent tudok.

Tudom már, hogy miért védelmezett meg.

Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit tett, vagy mondott?