A NÉMA ANYA.

Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.

A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró közönségnek a foyerben kell tartózkodni.

Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem, mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.

Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A kis fiút a kezemen vezettem.

Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»

A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.

A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr, a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap, felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű. A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.

A férfit negyven évesre becsültem. – «Gyerek ember!»

A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak magyarul kiabált.

A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.

Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott, széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.

Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.

– Nézd! Itt a mamácskád.

Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott, mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.

És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá, hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.

A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára. De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt. Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai szokás?

De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem. Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket, megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból, én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.

Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam kiáltott. A nevemet ejté ki.

No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már «monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.

A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.

– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.

Nagyot bámultam rá.

– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz tartozunk?

Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.

– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona. – Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.

S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok; még a választókerületemnek a nevét is tudta.

Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a Silver-King.

A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.

– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az apa.

Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a kapuczinus-majomért is extasisba jönni.

De még akkor sem szólt semmit.

Ez a hölgy néma!

Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?

De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy hajóskapitány, mi ennek az oka?

Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul beszél, azt pedig a misztress nem érti.

Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította megnémulni?

Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!

Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.

Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.

Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba jövök, akkor szeretek a magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy szt.-germainei pénzkirály palotájában.

Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit megfogott, azt elereszsze.

– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz. Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy ez önnek nem lesz kellemes.

Ezt jól eltalálta.

– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon volna egy gulyás karámjában.

(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az nekem kedvencz tanyám?)

Megadtam magamat.

Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a vasuthoz.)

A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük.