III.

De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete miatt.

A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr óriási uradalmaiból kihúzott.

Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték azok; Sebestyén úr dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere volt.

Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál, mellékházakban tanyáz a szolgahad.

Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek, többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e század elején viselt divat szerinti jelmezekben.

A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen; a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.

Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek, ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, akkori divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a ránézőt.

E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.

… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák! Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.

Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre hozott, egy sincs.

Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik. Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az egész vadcsapat keresztül gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.

Erre feni a fogát Sebestyén úr szörnyen.

Most már huszonnégyes agancsa van Sardanapálnak.

Az unicumok közé tartozó!

De nem engedi magát lövésre kapatni a ravasz gonosztevő!

Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne, előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.

Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.

Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság. De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj, akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben úgy úszik, mint a delfin.

– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most ott lehetne lepni.

A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.

– Hát téged mi lelt a pofádon? – kérdé tőle Sebestyén úr.

– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte a szememet.

– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja, felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa ütött meg.

– Igenis. Nem az ütött meg.

– Hát mi lelt?

– A méltóságos asszony végig vágott a pofámon a lovagostorával.

– Az én feleségem? No ez csodadolog. Mit vétettél neki?

– Hát mikor a Cserebere gróffal…

– «Sternberg» gróf, te szajkó! Tanuld meg a nevét.

– Már az én nyelvem csak erre jár rá.

– No hát, mit csinált vele?

– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki szoktak menni együtt…

– Kettecskén?

– Nem. A méltóságos asszony a Lórit is magával szokta vinni.

– Hiszen az madár.

– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a lovagkorbácscsal.

– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!

– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből s ő a földre hibbant, a ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.

– Ugy-e? Igy volt? Hát aztán szép fehér volt a térde?

– Nem az. Inkább szép rózsaszin.

– No, már most igazat mondtál. Ezért megjutalmazlak.

S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.

– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.

A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt mondani meg világos hazugság.

– Hát hiszen nekem is van két kezem, hogy mind a kettőt elfoghassam.

– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. – Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.

De hogy mi az a kivételes eset? azt nem mondta meg neki.

– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott leszek lesben a huszonnégyágúra.