A «SILVER KING.»

Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura popularis ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a gazdagságáért, mert én a pompát meg nem látom. Le tudok irni egy tökkel befuttatott nádgunyhót, egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképen azon talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család, meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar beszéd egy amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a latin nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra Amerikában? S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg? Valakinek még is kell lenni, – de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma intézetekben csak németül tanítanak.)

Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk, megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni. Hogy kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni, vagy elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, ujra tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy tetszik. A mai napot jó lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.

Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor hozzájutok, fáradt soha sem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem és így, ha tetszik, ma is együtt reggelizhetünk.

Hát így még jobb.

Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai reggelinél nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész éjjel fenn virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál; most azután egy pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mozsdatja, öltözteti, s csak ezek után jön elő.

(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! a kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)

– Van több gyermeke is a misztressnek? kérdezém.

– Még két fiú és két leány.

– Négy gyermek?

– De ezzel az első szülöttével együtt öt.

– Ah! Ilyen fiatalon.

– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.

(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez nem «shoking!»)

Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint nem mostoha gyermek.

Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az anya és gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.

Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva találtuk már a cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó szoba egymás mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó izlés és comfort, minden fitogtató pompa nélkül.

Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben mondva elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogy ha levelet akarok irni, itt van az iróasztal, ha pedig inkább szeretem olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a hirlapokat.

Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle. Leveleket, a hová kellett, már Zürichből irtam.

Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a legujabb hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.

Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még fordításban sem.

Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl, uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. – Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.

Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőző szobát, mely félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis ablakokkal s az ablakok közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt csendélet képekkel.

A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságu kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.

Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk, hogy az oceánon túl szállíttassanak, a hol az ezüstkirály newyorki palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.

Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már számbavehető művészeink.

– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki gallériámban egy Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy Benczur. Itt csak a franczia és a német művészeket tartom.

Tehát a magyar festőművészeket mégis csak ismeri!

Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.

A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és más nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb magyar zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi productumával Magyarországnak, a miből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.

Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete lesz Dél-Amerikában.

Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely szerint az amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos politika is érvényre jut Német- és Francziaországban, akkor a magyar gazdák nagy árhanyatlást fognak megsinyleni.

Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra. Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a legszebb reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlelkedett kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente conversio». Nem ád neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedék-papirokat fog kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én házigazdám e téren is teljesen a horizon fölötti álláspontját constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül helyeselte annak bosniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a függetlenségi pártról: azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a czéljával ellenkező irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi helyzet, mert a nélkül nincs független állam a világon.

Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon sokat olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Szinházakról, irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch, meg a langue d’oc költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy szinvonalon állnának.

Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem tartja uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi magyar specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi erényeknek ugyan tartózkodik.

Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két levelet hozott be az urának.

– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?

– Kérem.

– Válasz van bennük, két meghivóra, a mit ma reggel elküldtem.

Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.

– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha fölkel.

Azután én hozzám fordult mr. Du Many.

– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik a belügyminiszteri államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük, hogy napján a meghivásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.

– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.

Nyomban visszatért a komornyik. Ezuttal nekem hozott izenetet.

– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.