AZ ÉN TERVEM.

Másnap azt mondtam a nőmnek:

– Mi itt nem maradhatunk. Egy esztendeig külföldön kell lennünk. Párisba fogunk menni.

– A hogy ön kivánja.

Még ki sem voltak bontva az úti bőröndjei.

Akkor elmentem a megye székvárosában lakó ügyvédemhez, s azt megbiztam, hogy vegyen fel a birtokomra annyi kölcsönt, a mennyit csak lehet kapni a földhitelintézettől. Azt adtam okul, hogy birtokot akarok vásárolni. Erre az ügyvédem megsugta, hogy ne siessek nagyon a birtokvásárlással, mert a hogy be van avatva a viszonyokba, úgy tudja, hogy Szigfrid gróf vernőczi birtoka egy év lefolyása alatt eladó lesz; másfél millió forintért. Nagyon uszik már. Akkor a feleségem hozományát is hozzátéve az örökölt és kölcsönvett összeghez, megszerezhetem magamnak ezt a birtokot.

Ez egy kis villanyszikra volt. Egy perczig világított és melegített. Hát még azt a vernőczi kastély homlokzatára kifaragott vízi tündért is birtokomba keríthetném? Hogy egészen «otthon» legyek!

Jól van, mondám neki. Várni fogok rá. Addig küldje utánam a pénzt Párisba, mind a kölcsönt, mind az örökséget, utasítsa azt Hirsch párisi bankárhoz.

A nőm hozományát tartalmazó szekrényt pedig feltettem a postára s szabályszerü biztosítás mellett elküldtem Brüszszelbe egy elsőrendü bankházhoz letéteménybe.

Pár nap mulva útban voltunk Páris felé.

Én az egész úton azt a gyöngéd figyelmet tanusítottam a nőm iránt, a mivel a fiatal férj tartozik a feleségének a nászutazáson.

A schweiczi útvonalat választottam. Ez által kikerültem mind azt az alkalmatlanságot, mely ezekben a napokban, a Németországon keresztül Francziaországba utazókra bőségesen várakozott.

A háború a levegőben függött: – a világ két legnagyobb nemzetének háborúja. Minő zürzavar van ilyenkor a vasútakon és pályaházakban, az elképzelhető. A Schweicz azonban semleges volt. Dél-Francziaország nyugodt. Csak Párisba megérkezve sejteté velünk a boulevardok néptömegét ellenőrző mouchardok nagy serege, hogy itt valami rendkivüli izgalom van.

Egyelőre nagyon békességes tüntetés volt.

Kék blouseos munkások nagy tömegekben vonultak fel a Concorde-térre, fehér zászlókkal és rúdra szegzett táblákkal, a mikre e szavak voltak irva: «A bas la guerre.» – «Vive la paix.» (Le a háboruval! Éljen a béke.) Népszónokok tartottak beszédeket a háboru iszonyai felől; tiltakoztak a dicsszomjas zsarnokok ellen, a kik Francziaországot veszedelembe viszik.

Beszélhettek már!

«Bellona» is szép asszony. Mentül jobban rágalmazzák az irigyei, a szeretői annál őrültebben imádják.

A föld szomjazta a vért már.

Én már értesülve voltam az egész politikai helyzetről. Erre volt alapítva a tervem.

Épen Párisba érkezésünk utáni napon lett közzétéve Napoleon hadizenete Poroszország ellen.

A lelkesedés általános volt. «A Berlin!» hangzott minden utczán. A tömegek a Marseillaiset énekelték, fölváltva a «le depart»-tal.

Én a nőm számára egy hotelt béreltem ki, melyet egy a hadizenet következtében hirtelen elköltözött diplomata hagyott el. Butort, kocsit, lovat, cselédeket mind átvettem. Jutányosan lehetett hozzájutni.

Nőm meg volt lepetve e nagy gyöngédség által.

Láttam az arczából, hogy szeretne valami megjegyzést tenni, hogy ez mégis túlságos fényüzés. Ez a pompa, kényelem nem áll arányban a mi vagyoni tehetségünkkel. De ő is talán leolvashatta az én arczomról az adandó választ: «Kedvesem: Ön rám bizta, hogy tegyek önnek a milliójával, a mit akarok, hát én azt elpazarlom – önre».

Mikor aztán az asszonyom jól el volt helyezve, akkor azt mondám neki:

– Én felajánlottam a franczia kormánynak a szolgálatomat, mint tábori orvos a háboru tartamára. El lett fogadva. Megkaptam Palikao herczegtől a kinevezést. Ma este indulok a rajnai hadsereghez.

– Ha ön úgy kivánja, én nem mondhatok ellent.

Jó, engedelmes feleség!

Elég hosszu idő mult már el a menyegzőnk óta; két hetes házasok voltunk. Hajh, nekem úgy tetszett, mintha hét tél, hét nyár mult volna el azóta!

– Ne tagadjon ön meg magától az alatt semmi élvezetet, folytatám; itt hagyok önnek visszatértemig negyvenezer frankot.

– Takarékosan fogok vele bánni.

Több szót nem váltottunk.

Én még azon nap fölvettem a Hirsch bankházánál az ügyvédem által utánam küldött pénzt, a mint annak megérkezéséről értesítve lettem.

Ott azt kérdezték tőlem, hogy váltókban akarom-e fölvenni, vagy cheeck-ekben? – Én azt mondtam, hogy cheeck-eket kérek. Háborus időben a váltót nem szeretem, mert megeshetik, hogy a kormány behozza a moratoriumot.

Mit? Moratoriumot? Napoleon kormánya? – Hogy a szemem közé nevettek! «Tête quarrée» (szögletesfejü: – idegenek czime.)

Én ezzel a legközelebbi gyorsvonatot fölhasználva, elpályáztam Brüszszelbe. Ott legelőször fölkerestem azt a bankárt, a kinek a czimére a szekrénykét elküldtem. A szekrényt felnyitottam előtte s constatáltam, hogy abban egy millió százhuszonötezer forint névértékü osztrák és magyar állampapirok vannak. Kértem azokat honoráltatni. A bankár 75 perczentjét a névértéknek bocsátá rendelkezésemre: 3 havi lejárattal, 15% provisió mellett. Én átadtam neki a nőmtől kapott meghatalmazást, közjegyző által hitelesített másolatával együtt s aláirtam a kötvényt, melyben felhatalmazom, hogy a letéteményezett értékpapirokat, a határidőre meg nem történt beváltás esetén, értesítés nélkül eladhatja.

Az eként fölvett összeget a saját pénzemből kiegészítettem két millió frankra.

Akkor ezzel az összeggel elmentem a legelső legjobb hitelü börzeügynökhöz: átadtam neki az egészet, s azt mondtam neki, hogy játszszék az egész összeggel franczia értékpapirokban «baisse»-re.

Az ember végignézett rajtam.

– El akarja ön veszteni ezt az összeget?

– Az az én gondom.

– Játszott ön már valaha a börzén?

– Soha sem.

– Ismeri ön a pénzpiacz helyzetét?

– Nem ismerem.

– Hát szolgálok egy pár adattal. Minden franczia értékpapir emelkedőben van. Páris lelkesül a háboruért. A finánczkörök pénztárai a kormány rendelkezésére állnak. A franczia hadsereg csatakészen áll a Rajna mellett; a poroszok még most készülődnek. Bajorország semleges marad. Dánia készül Schleswig-Holsteinba betörni. A burkusok veresége biztos. Annyira biztos a háboru kimenetele, hogy egy párisi financièr 200 ezer frankot ajánl fogadásul 100 ellen arra, hogy augusztus 15-én a francziák Berlinben lesznek.

– Hát még azt a pénzt is tartsa meg nevemben.

Az ügynök vállat vont, s elfogadta a megbizásomat, hogy játszani fog az átadott összeggel baissere. Megállapodtunk egy titkos irásban, melynek chiffreivel terminusonként értesíteni fogjuk egymást. Sürgönyeim a Hirsch-házba utasítandók.

Én aztán Brüsselből visszatértem Párisba. Ott beszereztem a tábori szolgálathoz szükséges sebészeti eszközöket; felvásároltam három szekeret, jó erős trakéhni lovakkal, magam és szerszámaim számára, esetleg sebesültek szállítására s ezzel a készülékkel, a genfi egyezmény védjegye mellett, mint önkéntes tábori orvos, csatlakoztam a számomra kijelölt hadtesthez.

Már most aztán világosan látható a tervem, melyet amaz átkozott éjszaka megszült.

Halott vagyok; keresem a halált. Öngyilkos nem akarok lenni, mert azt megvetik, elitélik, elfelejtik. De ebben a titánok harczában lehetetlen, hogy meg ne találja a halált az, a ki keresi! A gyútűs puskák, a Krupp-gránátok, a mitrailleusök rettentő tűz-záporában csak lehetetlen, hogy meg ne találja valaki azt a megváltó vasdarabot, a melyért imádkozik. Ott fogok meghalni a becsület, a dicsőség mezején. Nevemről lemos minden szennyet a vér. – És az az átkozott pénz, melylyel kifizették a gyalázatomat, el fog repülni a levegőbe. – Mikor az az asszony meg fogja hallani dicső halálom hirét, keresni fogja, hová lett a saját vagyona, meg az enyém? Nem hagytam róla semmi nyomot hátra. – És akkor kénytelen lesz leszállani az uri pompából, fényüzésből és meghuzni magát az én kis szegény tót kastélyomban: és küzdeni a létfentartás nehéz munkájában; törleszteni keserves termesztményeiből a terhelő adósságokat, és mindennap rólam álmodni és álmában kérdezni, hova tettem az elveszett kincseket? és eljárni kártyavetőnőkhöz, asztalkopogtatókhoz, azok által tudakolni a halott titkát és kiáltani fog utánam kétségbeesetten! Én pedig ravasz leszek, s nem fogom elárulni, hogy hallom a hivását! – Nem jövök másodszor elő! Akár csókot igérjenek, akár kutyaharapcsókot! Nem kell hinni, hogy a holtak haza járnak! Okos emberek azok!