AZ EGY HALOTT KÉPVISELŐJE.

Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától megfosztani egy éjszakára.

Visszatértem az ajtóból.

– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?

– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.

– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a történetét, hogyan lett «tekintetes és nemes Dumány Kornél urból, a kis kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem öntől és semmi egyebet.

Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:

– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.

Megadtam a moratoriumot.

Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.

De még sem egyedül.

Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.

Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek, nagyot sikoltva.

– Apám!

– Mindjárt jön apa, biztatám én, az előtte ismeretes nyelven.

– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.

S azzal a kezem után nyult, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.

– Rosszat álmodott kicsikém?

– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó?

– Nincs. Ne féljen semmit.

– Ugy-e itt fog maradni?

– Itt. A míg apa visszajön.

– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.

Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.

Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.

Derült arczot hozott magával.

– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.

Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel. Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.

– Remélem, hogy ön kibirja az éjszakázást? szólt hozzám fordulva.

– Kérem: Fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.

– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.

– Remélem, hogy az egész menu mind saját termelés?

– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az magyarországi. – Ott én nem birok semmit.

– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.

– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?

– S ön ezt meg engedte történni?

– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.

– «Korhely-leves!» Koronája a magyarországi dáridóknak.

– S ért ahoz a grófnő?

– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért, mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük; aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt a beszédben, annak a szeme közé nevet.

Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval együtt 2 frt 40 kr.)

Dumány úr az arczomról olvasta le a gondolataimat.

– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a vagyonomat: még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, a mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel, a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással, a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.

Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.

– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot, mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.

Egy kupicza mandarin szentesíté az ősi szokást összekoczczintva.

– Szervusz!

– Krisztigott.

– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a «csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak: az intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha inná.

Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.

És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.1)

Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.

Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet. Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam, ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.

Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.

Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld toll szavazatai épen egygyel haladták túl.

«Ezt nem lehet engedni!» kiabálták a kortesvezetők.

«Hol van még egy szavazó? Nézzük a lisztát!»

A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth Jánost» a gelencsért.

«Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?»

A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.

Ez annyit jelent magyarul, hogy «meghalt».

Ez már baj!

Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon?

«Nincs a faluban több Tóth János?»

«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót. Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»

«Ide vele!»

Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is egy házban lakott a megboldogulttal.

Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét foga megvan.

«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a két első fogát!»

A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz forintig.

«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet 10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz gondoskodva.»

A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát: aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.

Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.

De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.

«Ezer forintot még egy szavazatért!»

Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.

Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az egyik lába már a koporsóban.

Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.

Odaszaladtak a kortesek a butikjához.

Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja, mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.

Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.

Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük boldogsága függ ettől az egy szótól.

A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezeres bankót.

Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!

Szegény már nem tudott neki örülni.

Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva (az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»

Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó perczében a bizottság elé.

«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző szava.

«Kire adja ön a szavazatát?» Kérdé az elnök.

Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt rebegé:

«Du meine Liebe.»

«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta «Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)

Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban szóljon a szavazó.

De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.

S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők beirták a szavazatát az én rovatomba.

Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének megválasztatott.

Ámde a mandatumnak sarkára taposott az ellenfél petitiója.

Megtámadták az egy halott szavazatát.

A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot tartani.

Az Iczig szavazata megdönthetetlen volt.

Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával indítsa méltó haragra.

Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utána jártak a bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba Gallicziába.)

Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott exhumáltatását és agnoscáltatását.

De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.

Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával. Pedig keményen volt érte fizetve.

Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a vizsgáló biróságnak.

Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.

A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási «kutyalagzit».