TALÁLKOZÁS.

Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem terjedt a klinikán és a boncztermen túl.

Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.

Azt kérdezte tőlem az öreg úr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?

Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást, mint az uralkodónak születésnapján.

Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s kezdődik a munka.»

Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget. Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen.

Itt az orvos lőtávolon kívül esik.

De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor közül kell a sebesülteinket elhordanunk?

Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.

Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.

A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német szolgálatban levő tisztek.

Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában, fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak, feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi, az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.

Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.

Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay tábornok hadtestét Weissenburgnál.

Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel megtámadni a poroszokat.

A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között foglaltak állást, tovább harczolva. Halottakkal és sebesültekkel volt fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.

– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére az ambulanceokkal.

– Próbálja ön meg, ha van kedve.

– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.

Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.

S volt alkalmam ezeknek a granátoknak a működését megfigyelni.

Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna, kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.

A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött süvöltöttek el.

Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását akadályozza.

Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki először kerül derék ütközetbe.

Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át kell esni mindenkinek.

Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.

A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.

Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az oldalunkban.

A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.

– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön.

– Ellenséges lovasság?

– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál utban, legázol bennünket.

Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a harczvonal mögé jutni.

Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula campum!»

Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors koczogásban.

Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról, lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.

Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a porosznak mögötte járt.

Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas dechargeal üdvözölte a chasseuröket.

A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg, huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük, diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.

A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.

Siessünk menteni.

Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott, magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.

A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is.

Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.

– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó sebet.

– Ne sirj! hörgé a tábornok. Kiáltsd helyettem: «en avant!»

Nem jó vezényszó volt.

A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.

A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.

A gyönyörű lovas vadász-ezred ott pusztult el.

A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.

A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg turcok, nem igazi francziák.

Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.

Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában: még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!

De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől. Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei közé, Strassburgot ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.

A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a csatatéren.

Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg győzött.

A párisi hirlapok és a börze is megtették a magukét e részben.

Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott, nagy győzelemhirek!»

No akkor az én két millió francom lángot vetett!

Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.

Hát így csinálják a börzén a hausset?

De valjon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?

Meddig? Mindig!

A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a szekereimet.

Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által. Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk, melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?

A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a lovamra s siettem a futók után.

Egy patak hidjánál megtorlódott a futó katonaság.

Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének, hogy a sekélyen átgázoltassak.

Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal hadnagy volt a vezetőjük.

«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a homlokomnak szegezve.

Ahán! Itt jön az «én emberem!» Hiszen tégedet kereslek már régen!…

Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem neki.

– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a sebesülteimet.

Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak szegzett pisztolyát.

– Elszászi vagy? kérdé tőlem.

– Nem. Magyarországi vagyok.

– No hát eredj Isten hirével!

S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.

Rátaláltam a tábori kórházra.

Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!

Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta, golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.

Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.

Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az öreg úr:

– No már most én is adok neked valamit. S a kabátzsebébe nyult.

Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog megkinálni.

Ezuttal nem szivar volt.

– Átadom neked az elbocsátási leveledet.

Majd hanyatt estem.

– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?

– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.

– Hát megérdemlettem én ezt?

– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet, holott te nem vagy franczia?

Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.

Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga van árulásról álmodni.

És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele? Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»

Duval úr csak akkor vett rajtam észre valamit.

– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.

Eddig nem is gondoltam rá.

– Valami kartács-szilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.

Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind katonaszállításra voltak lefoglalva.

Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete kávénak neveztek.

Lenn a völgyben vakító fény támadt.

A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és aztán futni ki tudja merre.

A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok hirdették nagy fennen:

«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»

Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam életben maradtam.

A halál nem található sehol!