A LÓLÁB.

Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy: «kedves barátom, a tegnapi párt-conferentián elhatároztuk, hogy a küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt jelöltjét.»

Megijedtem.

– Te csak tréfálsz.

– Semmi tréfa. Ez a szomorú valóság, neked ebbe bele kell harapnod.

Én nevetéssel akartam maszkolni a rémületemet.

– Hiszen nem értek én a törvényhozáshoz.

– Én sem értek: mégis ott vagyok a felső házban.

– De én sohasem tanultam a magyar köz- és magánjogot.

– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy a midőn az esztergomi primás a «pisetarius regni,» a tárnokmester pedig az «ország kincstárnoka», tehát melyikhez a kettő közűl kell nekem folyamodnom dohánytermelési engedélyért?

– Hisz én doktor medicinae vagyok.

– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált oly hangosan a radicalis reform után, mint a közegészségi ügy. De hát nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános nagy principiumokról van szó: az elvhűség a programm. Ebben a mi kerületünkben erős campagnera készűl a demagógia, a haeresis, a panszláv velleitások. Ezeknek a parallelizálására kell minden erőfeszítést elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotismust és vallásosságot s a józan conserváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló tulajdonokat ismerte fel te benned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod a megtisztelést, a melylyel egy egész kerület többségének bizalma feléd fordul. Hát nem szereted-e a hazádat? mi? Engeded-e, hogy a kifelé gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A Hussziták ivadékai uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e buzgó catholicus? A nazarenismusnak engeded-e a győzelmet? Te nálad van bátor szív, éles elme, erős convictió. Ez a képviselő criteriuma.

– Mind szép, mind igaz; de beszéljünk prózában.

– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt győz: az agrarius mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztsociálisták földfelosztást hirdetnek, a regálet követelik az úraktól maguknak, s a congrua eltörlését pengetik. Barátom! Ez a próza!

– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a választási campagnera való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy zár alá vannak vetve.

– Infámia az alispántól! «Ich wittere Tendenz!»

– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a múlatságra. Láttam az apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem az én kedélyemnek való.

– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, a mi a «nervus rerum gerendarum»-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy petákot sem kér. Nekünk van pártcassánk, a mi a választási költségeket fedezi. Téged nem vonunk a condolentiába. Azután semmi dolgod a választást megelőző actióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a választóinak, az «díszlakoma»; azt a hirlapba is kiírják; de ha csapra üttet egy hordó «karczost» s egy tányér birgetokányt ád a választóknak: az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te mi ránk. Én már minden kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A tisztelt választó polgárok lakomázhatnak. De a «saját pénzükért». Két krajczár az ebéd, három krajczár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint adhatja ezen az áron? az az én gondom. Neked még csak egy körútat sem kell tenned a kerületben. Majd elvégzi azt más. Neked legfeljebb az lesz a kötelességed, hogy a kinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt beflastromozod. A választás napjáig elő sem jösz az odúdból. Csak akkor jelensz meg, a mikor muzsikaszóval, banderiummal és zászlóerdővel érted jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi mondani valód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első toasztot a királyra, s azzal punctum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.

Daczára ennek a nagyon kecsegtető prospectusnak, még sem éreztem hajlandóságot kötélnek állni.

– Nem nekem való dicsőség az! Új gazda vagyok. A jószágom után kell látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.

– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegrafoz, hogy «nagy szavazás van!» Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz; megvárod, míg a nevedet felolvassák: elkiáltod, hogy «igen». S aztán jösz haza Tótországba s csinálod a brinzát.

– No de már szavazógépnek meg épen nem akarok beállni.

– No hát nem úgy lesz. Odamégy; részt veszesz a debatteokban. A maidenspeechedre tele lesz a casinoi karzat. Furorét fogsz csinálni. Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngni fognak ellened. S te akkor fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Te neked kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele egy gyönyörű szép úri bírtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis áldozatot.

Ennek nem is mondhattam ellen.

– És végül is kedves barátom: minket már nem compromittálhatsz. Itt van a conferentia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.

S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, a mire valami határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, s annak mindenféle kaligrafiával ákombákolt nevek alá firkantva. Legfelül megláttam közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, a kiknek az intentiójától eleve óvott az én Szigfridem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek valahogy kártyázni.

– Kártyázni nem; de korteskedni.

– Én úgy tudom, hogy az még veszedelmesebb hazardjáték.

– Nézd; a prépost is alá van írva.

Még az sem hatott rám.

Ekkor aztán elővette az öreg ágyut.

Egy cseppnyi kis levélke volt; heliotrop parfűm illatú.

– A nagynéném küldi neked.

– Én nekem?

Ez már sok.

Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristol papir volt benne, Vernőczy Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:

«Nagyon kérem Önt, fogadja el a jelöltséget.»

Diodora.

Hah de melegem lett egyszerre!

Még hozzá magyarul is volt írva!

Óh férfi hiuság!

A mit minden argumentatio, capacitatio, minden hivatkozás hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt megtette egy szép asszony szava.

Pedig még nem is tudom, hogy szép-e hát?

Elég, hogy ő kivánja!

Meg voltam hódítva.

Csak azután, a mint szavamat adám, kezdék elgondolkozni rajta, hogy tulajdonképen «ezért» kellett hát énnekem olyan «okos» embernek lennem eleitől fogva!

Itt a lóláb!