KI JÁTSZIK?

Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek, hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott 20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát, felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva van.

Igy tettem volna, ha rendes eszü ember lettem volna.

De már nem voltam rendes eszü ember.

Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus dühös bolond.

Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az, a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem.

Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal az angyal?

Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!» NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.

A levél tartalma ez volt:

«Kedves barátom!»

«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora. Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»

Megmutattam a levelet a szolgabirónak.

A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban, mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.

Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára. Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a násznagyságot.

A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.

– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.

Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a kápolnában a baráttal együtt.

Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve magunk leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.

Aztán a collegámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.

Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.

Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt életének e forduló pontján el nem hagytam.

Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom iránta ezentul is törhetlen marad.

Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.

Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején, fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.

Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a kétségbeesett szemérmet.

– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen elfutnom: suttogá Szigfridhez.

De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette, hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.

Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.

Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat. Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.

De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek. Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt, valószinüleg csak tótul tudtak.

Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.

E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá őket.

Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.

A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.

– Ön a gyüjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.

– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.

– Látod, milyen jó fiu ez a Kornél. Contestált Szigfrid barátom.

Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát kapott a ministrans gyerek.

Minden ugy ment, a hogy igazi menyegzőnél szokás.

Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.

Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!

Elébb hadd költsük el a nászlakomát.

Majd ha jól ettünk, ittunk, akkor jön az én jelenetem.

Pompás lakodalmas tor várt reánk.

A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján, páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.

Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.

Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt. A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.

Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik, én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!

Szakértő vagyok.

Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer és Röderer között.

Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy.

Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz, hogy száz darabba törött.

Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az ünnepélyes szónoklat.

– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.

– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri annak a medicinális hatását.

Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne értse.

– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus ugrani fog tőle.

(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal együtt.)

Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá összekoczintásra a magáét.

Ekkor én azt mondám:

– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller «Wallensteins Lager»-ében?

Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe; ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»

A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány elbámulva hebegé: «csoéto?»

Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.

– Sacrre de Dieu! Ez árulás!

S azzal megragadta a karomat.

– Ki árulta el ezt a schabernackot?

Én ártatlan képet csináltam.

– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus Seestern?

– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja compromittálni.

Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt menyasszonynak.

– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem lesz hajtóvadászat, a vad kitört.

A báró násznagytárs is eltávozott.

– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük»4) volt.

Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.

Szigfrid elém állt komoly arczczal.

Ketten maradtunk.

– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?

– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem történt semmi.

– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.

– S ugyan miért?

– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.

– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt, mint násznagy?

– Hát az, a ki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?

– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod, magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a képviselőjelöltségről.

Szigfrid hátratoppant e szóra.

– Komoly dolog ez?

– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.

– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül! Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»

– De a czigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.

– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»

– Hogy nem mondom azt, erről mingyárt meg foglak győzni.

Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve valamennyit s odatettem az asztalra.

Szigfrid megkisérté a haragba jövést.

– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?

– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.

Erre megszelidült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.

– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést miattad.

– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a névjegyemet.

Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a tárczámért nyúltam.

– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett váltóknak.

(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)

– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit nekem kölcsön adtál?

– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed, hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt, hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.

– Én nem haragudtam meg.

– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magától, ha megharagítják.

Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.

Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.

– Tán Cenni grófnőt keresi? kérdezé Szigfrid.

– Óh nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.

– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?

– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy kegyeskedjék őt meglátogatni.

Nagy gráczia!

– Fölkelt talán már Diodora grófnő? kérdé Szigfrid.

– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.

Szigfrid fittyeket hányt az újjaival bámulatában.

– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva. Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz mirákulumot!

Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy, mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.

Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!

Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a kigyókat.

«Azonnal sietek a grófnőhöz!»

Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult meg.