AZ ÉN KEDVES BARÁTOMNAK A TÖRTÉNETE.

Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten letelepedett a fűbe.

Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A méhdöngés képezte a chorust.

S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni; magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.

Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»

Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból nyaklánczot dugdosott öszsze.

– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak. A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette. Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig adott.

– Ah? Meg van még ez az ön kedves barátja? szólt bele Cenni.

– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt, hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a mit tőle kaptam.

A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget, ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra itélték s az arczképét a bitófára szegezték.

– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van akasztva! szólt közbe Cenni.

– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak egy követ, még keresztül utazni sem engedé.

Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket, különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni, s a maga emberségéből megélni.

Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták, volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.

– Ezt nem is találom valami rendkivüliségnek, mondá Cenni.

– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz illő pár!

Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után, a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után.

Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:

(Cenni megint közbe csevegett: «most már feleség a férjnek»)

– Tessék elvárni a végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:

«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul Calaisba.»

«És aztán?»

«Aztán Párisba, ott akarok lakni.»

Az én barátom elbámult.

«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem nem lehet önt Párisba kisérnem.»

«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»

S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.

Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette, kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell; Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva; Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak; elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? – Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt; repülhetett, a merre akart.

(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)

– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze, mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!

Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.

– Nem! Nem! Ön nem fog igy járni! Ön nem ismeri a saját értékét.

Ekkor a jazmin bokor mögül egy férfihang szólalt meg.

– Szabad megzavarnom a pásztorórát?

Szigfrid volt ott.

Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre közeledését.

Erre mind felugrottunk a fűből.

Szigfrid sarcasticus hangon mondá:

– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.

– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.

A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.

– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém Szigfridtől.

– Annak nincs, de nekem van.

– Úgy látszik – sürgős?

– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni. Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?

– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.

– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.

– Biztosítlak róla, hogy eszemben sincs ilyen merénylet.

– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.

– Abban még jobban csalódol.

– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.

– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről beszéltünk?

– Nem kerestél négylevelű lóherét s nem adtad azt Cenninek?

– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te Cennit.

– Vigyázz, mert szavadon foglak.

– Leszek kérő násznagyod.

– Szavadon foglak!

– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?

– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.

– Első leszek, a ki gratulálni fog hozzá.

– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol, csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.

– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.

– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. Aztán más is van a dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember elüti a kezemről? Pardon!

– Én nem veszem magamra a «gazembert». Csak üssed bátran.

– No hát akkor segítsd elő tervemet. Megigéred?

– Föltétlenül.

– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz. Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát. Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga techtl-mechtlez Cennivel?

– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán én futhatok innen, a hogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.

– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három milliója van s nem akar férjhez menni.

Már ettől fáztam egy kicsit.

Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem rimánkodni.

– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet Kornélnak kereszteltetem.

Utoljára is nem tudtam neki ellenállani.

– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered! S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.

– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem zsebkendőjével eltakarta szemeit.

Sirt? – Vagy talán nevetett?