A HARAP-CSÓK.

A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol aludni fogok.

– Nem parancsol theát? kérdezé tőlem.

– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.

– Rögtön fogja hozni a szobaleány.

Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam: köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem doktor.

Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.

Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.

Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam más nő képével eltörölni.

– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.

Szobaleányoknak szokás azt a czimet adni, hogy «édes lelkem».

Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a borotvát, hozzáfogtam a munkához.

– Nem tetszik még valamit kivánni? csengett a leány hangja.

Csak ekkor lettem rá figyelmes.

Hisz ez Cenni!

– Hát maga van itt?

– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább figurában is.

Hát én is tréfára vettem a dolgot.

– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater Paphnutius».

(Milyen hamar kitalálta.)

– A hallgatásért megint lesz pályadijul kitüzve egy igen szép csók?

– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».

– Az lehet még a valami jó!

– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy belevágjon az arczába.

– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben a kés.

– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.

Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.

– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére. Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha végig játsztuk volna.

Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott menyasszonyt elszöktetem?

Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus præcipitatuma?

Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.

– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva: pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».

Erre csakugyan kiváncsi voltam; mert rejtély volt előttem az egész leány.

– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok, tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek. Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját, bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.

Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt működhessen a borotva.

– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi, hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény vagyonu férjet. Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön nem találja ki magától?

Torkomon volt a kés: – a szó minden értelmében.

– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!

Csakugyan simára volt már borotválva az arczom.

Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.

– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek, hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!

Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.

Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóból.

– Én megadtam önnek az igért harapást: jól tenne önnek ha fájna!

Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.

Nem fájt az a harapcsók.

Ellenkezőleg!

A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől, hogy Flamma szeret.

Én is szeretem őt.

S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a rágalom megaczélozza.

Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor meg fogjuk szeretni.

… Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.