MILYEN IS HÁT AZ AZ ÖRDÖG?

– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen csinos fiú; olyan lord Byron arcz.

– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi, ha csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.

– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút, hanem szép.

– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve, mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.

Diodora ajkpittyesztő fitymálással mondá:

– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel. S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad akaratu lényt, az embert megalkotá.

– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.

– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.

Szigfrid kétségbeestében tele tömte a száját egy darab sandwichcsel.

– Barátom Kornél segíts! Ez a tudós hölgy a pandecták alá temet.

Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém.

– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?

Szép kis kérdés.

Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.

Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutralis maradok.

– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.

No! Ebből lett aztán csak igazi «ordalia»: a perdöntő párbaj!

A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.

– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?

Veszedelmes positioba jutottam!

Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki ebből!

Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal beszélt ezalatt egymással.

Én utoljára a legkiméletlenebb harczmódhoz folyamodtam.

– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, a minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem, hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.

Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg ez a zsibbatag mélaság tartott.

Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.

Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket. Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a tapasztalt orvosok vesznek észre.

Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg sugár.

Eh bolondság!

Vegyük tréfára a dolgot.

– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.

– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.

Nevetni kezdtem s azt mondám:

– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben az ördög.

– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.

– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.

– De azokra az én hugaimnak szükségük van.

– Szükségük? (Nem birtam kitalálni.)

– Mutasd meg Cenni, hogy mit csináltok?

Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen egy chinai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó: van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva: a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.

Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka, hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi fogalmamat: javit is, ront is rajta.

– Tehát maguk3) azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.

– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még nincs most szükségük.

Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt: nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.

– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.

– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az aphrodisiacumot?)

– Az, a melyik a Bánkbán tragœdiának a fő motivumát képezi.

Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más körülmények között insultusnak vettem volna.

A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s félretolja maga elől a madarat.

Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:

– Nemde ez azonos rovar az ó-egyptomiak szent scarabæusával?

– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak a szent, scarabæus rögtön eltünik.

Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.

– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas, kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút áll!

E szóknál a szemembe nézett merőn.

Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!

Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély udvarára.

A mi kortesvezéreink jöttek meg.

Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a köröndben a napmadarat kiegészíteni.

Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új választási hadjárat jövendő tervezete felől.

Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert komoly a dolog.

De mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.

Szegény pára!

Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!

Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az eszközöket!