«POTYA UR.»

Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet, hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem fér hozzám.

Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan lepett meg.

Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót tenni?

Ezen töröm a fejemet.

Mert én, a hogy ördögöt nem hiszek, ugy őriző angyalt sem hiszek.

«Drága barátom! Vigyázz! Kiált a lapdát felém ütve Szigfrid.»

A lapdát elszalasztottam, hanem a «drága» szót felfogtam.

Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».

Hát persze, hogy «drága» vagyok nekik!

Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.

Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. – Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti, kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér: azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.

No hát a mi Potya ur kicsiben, az vagyok én nagyban.

Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek potyára?

Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna, hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja, hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»

S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette szabályairól!

Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.

Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.

Legalább tudom, honnan fázom?

De hát azt, hogy honnan égek?

Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?

Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós örökség az övé: Flammáé.

Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás mellett?

Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon? Miért? Miért mondta ezt el?

Csak annyit tudok, hogy égek tőle.

Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor beszélt!

Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet. Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a látogatásomat.

Eleresztettek.

Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»

Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.

– Mi hozott öcsém? Szervusz! Tedd le magad!

– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a képviselői jelöltségtől.

Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör kiment a hátamból.

– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla a választási elnököt. Addig ülj le.

Nem eresztett el, a mig a levelet meg nem irta és el nem küldte az elnöknek.

– Mondtad már Szigfridnek? kérdezé tőlem.

– Még nem. De gondolom, bele nyugszik ő is.

– De aztán nem hagyod magadat ujra beugratni?

(Már megint «ugratni.»)

– Nincs az a hat bivaly, a kivel kivontassanak a helyemből.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel ujból?

– Hát hogy ne?

– Nekem világosan becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.

Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel többet.

– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj választás le nem pereg.

– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet a kezemben ez a pénz.

– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék neki.

Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg, annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.

Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.

– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról lemetélje a pecséteket.

– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak: igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni képviselőválasztás?

– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a többi bajtársak giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási periodusod expens-nótája.

– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta, hogy ő neki heverő pénzei vannak.

Az alispán kedélyesen döczögtette elő a nevetést.

– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga mondhatom, hogy «uszik».

– «Uszik.» Mi az?

– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem tart kalendáriumot.

– Kalendáriumot?

– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy, hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá marad.

Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne Gegend».

– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?

– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak megbocsátanak idővel.

– Akkor ezt fogom tenni.

– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg, hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü?

– Latinul: Memento Mori.

– Magyarul pedig azt: hogy Markolj magadnak.

No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is szép magyar szó.