V.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg, arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége, bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke, csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem szerette, a szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

A ruhatárban átadta kabátját a felügyelő szolgának.

– Nem ád valami számot róla? – kérdezé.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági parfummé vált tőlük az athmosphaera.

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt. Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva, elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– Bátor vagyok magamat bemutatni, herczegnő.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő, bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már idejutott volna a híre?»

Aztán csak odavegyült a társaság közé.

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja, mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Nos! Hát mennyi ez?

– Négy darab ezeres! felelt Fülöp hűségesen.

– No hát nesze. Tedd el.

– Tegyem el? Hát aztán mit csináljak én ezzel?

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet Taglianinak! Az a te dolgod.

– Igen, de miféle jogczimen jutok én ehhez a pénzhez?

– Hát ez játékadósság. A baccaratból.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján töprengeni, mert nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju, fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő szemragyogtatással.

– Én? Én? hebegé Fülöp.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne szökhessen.

S azzal kaczagva hagyta magára.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

De hát ki az az «ő», a ki itt jön?

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész.

Fülöp egész tisztelettel és bocsánatkérő arczczal szólt francziául.

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld. Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

Azzal megfordult a sarkán, s ott hagyta Fülöpöt.

Ez meg csak bámult.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek, aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri, Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Belenyugodott, hogy legyen hát «Pipó».

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott sem talált nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok, tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a ki bejövetelénél megszólította.

Helyesen kombinált, csakugyan a kolibris szépséghez vezették.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva, inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek, mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli el a füleit.

Lehet azon segíteni.

– A hévmérő ma tizenegy fokot mutat; mondja a marquisnő Fülöpnek.

(Ki magyarázhat ki ebből valami gyanú-okot?)

– Igen. De hideget. Viszonozza erre Fülöp egész tudatlanúl.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

A következő pihenési időszakokban azt mondja neki az istennő:

– Nem találja ön, hogy a sárga rózsa igen jól illik a fekete dominóra?

– Nem! marquisnő. Ez nekem nem tetszik.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát visszaidézni arczára a delnő.

A rákövetkező «tour des maines» alatt ezt sugja a tánczosának:

– A holnapi álarczos bál igen fényesnek igérkezik.

– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg; de holnap el kell utaznom Pestre.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott találta már Bebust és Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve. Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a másik kettő volt Thuri és Nelli.

Egyenesen ő felé hajtottak.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

Azzal tovább laviroztak mind a hárman.

Fülöp elképedve nézett a két asztaltársára.

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Szolgálatodra állunk; – mondák azok egész készséggel.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás. Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A segédek pisztolyt választottak, harmincz lépés az indulási távol, tiz lépés a sorompó, három golyóváltással.

– No, ez a nap szépen végződik; mondá magában Fülöp.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt, meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal háromszor csattantott a tenyerével.

Fülöp csak állt ott, és nézett maga elé, a pisztolyát leeresztve.

– No, hát mért nem lősz? kiálta rá Blikus, a segédje.

– Várom, hogy lőjjön Sternberg.

– Te várod, hogy lőjjön a «Sternberg?»

– Na, igen. Az az úr ott.

– Az az úr? Hisz az Greifenwald.

– Hát akkor hol van az a Sternberg?

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

Erre aztán az általános elszörnyedés hangja zendült föl.

– Ez nem a Sternberg! Ez egy vad ember Magyarországból. Ez lehetetlen!

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket. Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

Akkor aztán nagy nevetés között összebarátkoztak.

Hanem aztán Sternberg elkezdett debacchálni.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban. Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám bőszíted. Ezért az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt! hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– Hát tehetek én róla, ha minden ember elfogadott helyetted?

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Mit? Az a te hugod volt?

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott, mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

– Ez nagyobb baj nekem, mint neked.

– De ez nem maradhat helyrehozás nélkül Jőjj velem azonnal.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal külön szegre akasztották.

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Legutoljára maradt az a csók-história.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet alatt.

Sternberg Pipó odavonta magával hasonmását.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

A bájos gyermek szépen elpirult erre a tréfás szóra.

Fülöp azonban kitalálta a helyes megoldását ennek a kényes ügynek.

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt suttogá:

– Nem veszem vissza; csak hadd maradjon ott.

… Ez bizonyára a legjobb alakban tett vallomás volt.

*

Három nap mulva Sternberg Adél grófnőt eljegyezte Magláy Fülöp.