A NÉGYLEVELÜ LÓHERE.

Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya; a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a tapissiérnél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az volt, hogy három ilyen szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek: azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába fejedelemasszonynak.

No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan: egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el. Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam; művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között, hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már egy lépés volt a «consortium» felé.

A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.

S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki, hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a legrészletesebben.

Erre ő nagyot bámult s azt mondta, hogy igazam van.

Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a concessioban.

Honnan tudom én ezt?

Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg itatás nélkül: czélszerű massage által.

– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem fogadok el.

– Ez is kórtünet; – sőt alap oka a bajnak.

Nem akarta elérteni.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek tartja a véteknél?

– Ismét igaza van önnek…

… Egy nap kétszer adott igazat.

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.

E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak, tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.

Ez volt a «végrehajtó bizottság.»

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a tények erősebbek a logikánál.

A «leánykák» a park mezején járkáltak: kerestek négylevelü lóherét.

A melyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.

Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.

– Mit csináljak én ezzel a szerencsével?

– Ön fog megházasodni még az idén.

– Hirem és tudtom nélkül?

– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?

– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak meg rendesen én nem kellek.

– S micsoda tulajdonságokkal kell birni az ön ideáljának?

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom, hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy szeretetből jőjjön hozzám.

– Én tudok egy nőt, a ki mind ezeknek megfelel.

– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?

– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra hullanak.

– Nem értem a hasonlatot.

– Ismeri «Turandot» történetét?

– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza. Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért, mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső, gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek, hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)

– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle, miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Meglehet.

– Meglehet? Olyan drága ön?

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.