AZ ÉN SZIGFRIDEM.

Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.

De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve; lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.

A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni, hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.

– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most rögtön jösz oda hozzá: plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.

– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell valahogy látnom.

– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz, akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla medicamina in hortis.

Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.

– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az alispánnál.

Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)

– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per tu vannak.

Ezt is magunkra hagytuk octroyálni. Lettünk «urambátyám, uramöcsém».

Az alispán informálva volt.

– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe adjuk a kulcsokat.

– A vasláda kulcsait is? szólt közbe Szigfrid.

– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett bejelentve.

– Tranca franca! Hazugság az egész.

– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben: kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.

– Hol van most az a láda?

– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.

– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.

– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy házbontás nélkül el nem emelhető.

– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába szállítani.

– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.

Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.

– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.

Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.

– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett, hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.

Szigfrid türelmetlenül zakatolt.

– No hát csak prestissimo el kell döntetni a törvényszékkel a kérdést.

– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni. Abba beletelik jó egy «magyar hónap».

– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne ki?

– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság: minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.

Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum inventariuma.

Kiváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a muzeumát?

Sokat vártam; de a valóság meglepett.

A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.

Valjon mi lehetett az a 45 krajczáros? Bizonyosan egy kopott gobelin-szőnyeg.

– No ez nevetséges. Mondám az alispánnak.

Ő is nevetett rajta.

Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is folytatta a nevetést.

Szép elnevezések fordultak benne elő.

A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».

– No ezek remekeltek! mondhatom. Szólt Szigfrid.

Csak én voltam boszus.

Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal felfogás ellen.

– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy melyiknek mi volt az ára.

– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor sehol. Mondá az alispán.

– No látod! nyugtatott meg Szigfrid barátom.

– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.

Én felbontám a lepecsételt csomagot.

– No hát itt van a muzeum tárgyjegyzéke.

– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled senki. Szólt az alispán.

– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.

A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke kétszázezer forintra felrug.

Szigfrid kegyetlenül oldalba taszitott a könyökével.

– Kérem. Az az én oldalbordám volt.

– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz te ehhez. Du Quacksalber.

– Már hogy ne értenék?

– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád elenchusa után pedig kilenczezeret.

– Van erre törvényünk?

– Van.

– Akkor fizetem, a mire a törvény kötelez.

Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.

– Óh te! Te! – Te doktor!

Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.

Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte a tenyerére s ujra rátöltött.

Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.

Már most csak kiváncsi voltam végig nézni az egész hivatalos felbecslést.

Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.

Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár. Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.

– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.

A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat szorította össze:

– Nem hallgatsz? Te szerencsétlen Aesculap!

Hát ezt mi lelte most?

Az alispán azonban segélyemre jött s kiszabadított a körme közül.

– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a pipaszárak tele vannak bankóval?

– Százasokkal, meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.

– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.

Szigfrid magánkivül volt.

– Hat ihm schon! Reingefallen! oh te imbecile!

Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából egy irnok megjelent.

– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s vegye fel a jegyzőkönyvet.

Aztán diktált neki.

Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam. Azt nekem alá kellett irnom.

– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő összeget is mint a Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó flegmával az alispán.

– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle keserves nagy illetéket.

– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.

– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy följelentsem.

Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes fogatán.

A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem téve földesúrnak.

Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához. Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.

Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz darab százas.

Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték. Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator, reversalis mellett, átvette.

– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva Szigfrid.

– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.

– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben, vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni, marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele egészen.

– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.

S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott is egy coupéeban utaztunk.

S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák császárvárosban.

Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam, annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s röpített a pompás országúton tovább.

Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget, hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.

Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben igen jó izlése volt.

– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.

– S mennyi az a te megtakarított pénzed?

Mondám neki, hogy valami négyezer forint.

– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot, gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned, egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.

– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám készpénzhagyatékát a zár alól.

– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.

Megdöbbentett ez az ajánlat.

Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.

– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk. A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen nélkülözhetek húszezer forintot belőle.

S azzal kivette a tárczáját s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.

Olyan hűséges arczczal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.

Kötelezvényt akartam róla adni.

– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»

S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.

Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.

Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált; takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.

– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel, feljárhatsz a székvárosi casinóba.

A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.

Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait, én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.

A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak megyei kaliberüek.

Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen szívesen fogadtak.

Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.

– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején. Barátom, te elsőrendű debatter vagy!

Kezdtek bennűnket a két Dioscurnak nevezni.

A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koczintani. Tíz czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét is megtartottam az emlékezetemben.

A «Szilvánszky Muki» meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.

A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei ekeversenyre és sajtkiállításra.

Báró «Strinx Odoáker» a halastavaival kivánt megismertetni.

A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.

Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.

– Menjünk ezúttal a te kocsidon; mondá Szigfrid. Hadd hajtson a kocsisod.

Ez is okos beszéd volt.

Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.

– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra, se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól, elveszszük a kastélyoddal együtt.

Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.

Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való ban rendkívüli volt: ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam, egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs abban, hogy hozzám jó legyen.

Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.

– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist. Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled. Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda rémdolgokat beszélek otthon felőled.

– Erős lesz a kiábrándulás! mondám én.

– No no! Ki tudja? Az ördög nem alszik.

Intermezzo.

(Ördög?

Hát «van» ördög?

Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak, hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.

No hát már most asszony van: három is.

De melyik lesz ezek közűl az ördög?

Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a species!

Vagy talán a negyedik? az én kedves barátom Szigfrid maga!

Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.

De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)

*

Ezalatt utólért bennünket Szigfrid sandlauferje.

Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt és megcsókolta az arczomat.

Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal, hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a helyét!