A FEKETE ISTEN.

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást helyrepótolja, a mit a megtüzesült tengelyű waggon kikapcsolása okozott. Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrudba, hogy a két lábamon megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony s vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tünnek el mellettünk. Egyszer aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, a hol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen s a míg a völgy két oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét: mint egy vészjósló kisértet.

De a kisérteten is keresztül tör az érczkigyó; legfeljebb többet fütyül még, míg benne jár. Még egyszer eltünik a vonatunk a hegy mélyében s mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs ködbálvány sehol, más völgy felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk, csillagcsodáival; a hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Az a Roszberg.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem. A hegy felénk forduló oldala kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy tele szórva rengeteg szikladarabokkal, a mik között a havasi növényzetnek irtatlan bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a Roszberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt: az emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A vasut ezen a néptemetőn fut keresztül.

A mint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a hegyorom sziklacsompói közt elbujni, a mik belé harapdáltak fényes korongjába. A vasut mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, a mihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Roszberg felőli oldalán a vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, ujabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakolonczok között kecskék legeltek. Nem messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának; a fehér kecskék, a mik felágaskodva tépik a rekettyét, a pásztor, a kinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete palakőtetejével, a magas jelző pózna, melyre hirtelen egy vérveres tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba ütközött volna, hallottam az elébb járó waggonok összezökkenését, s volt időm elkészülni a lökésre, a míg a «mopsz» az utolsó waggonhoz is eljut; mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A kalauzok futták a kürtjeiket s a waggonok ajtajait nyitogatták ki, a mozdony fütyült s fujtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az ablakból, előre tekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon szemben? Nem láttam semmit.

Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Roszberg vágányán egy sziklatömeg csuszamlik alá: elől egy óriási csompó, utána omlékony görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a waggon ajtaját: ki tudtam azt nyitni magamtól. A többi waggonokból már ugráltak ki az utasok, koczkáztatva a lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt: mert a pályának csapinós iránya volt itt e fordulónál.

Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy utitársaimat is felneszeljem.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

– Miszisz! kiálték a hölgynek. Katasztrófa jön.

– Mentse ön meg a gyermeket! Mondá a hölgy.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kis fiut s futottam vele a kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham irányában éles szögletben szabad leugrani: a ki hátrafelé vagy oldalt szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem, meg a jobb tenyerem ugyan megütötte a földet; de nem törött semmi porczikám. A gyermeket nem ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a waggon után, hogy a hölgynek segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a waggon lépcsőjén. Kezemet nyujtám neki. – «Gyorsan miszszisz!»

Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: «ah a kalapom!»

Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban helyet foglalni!

Azzal vissza ugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.

Nem is került aztán többet elő.

E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött s azzal a nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott petróleum-lámpás világított.

A mint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Az asszony fejte tovább a kecskét.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem, hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

A jelző póznát kereste, s a közben kiabált: «oda a kenyerem!»

Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.

Arra megállt és felbámult.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.

Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy elcsapják.

– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az egész vonat lezuhant a mélységbe.

– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!

– Hátha megmenthetünk valakit. Jőjjön velem.

– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.

Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem érzi az ember a sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?

Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre. Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva, mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.

S az rettenetes tekintet volt!

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő. Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás, halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete füst. A legelső waggonok már égnek.

A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva. S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.

Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az ablakból: ott van! ott van!»

Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé; annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra. Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.

Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.

Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve, egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok. Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két karját hátrafacsarni.

– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.

– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem bírok vele. Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.

– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is el fog veszni.

Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.

– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát. Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».

«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»

A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta. A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant. A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a nászutat egy boldogabb planeta felé.

A piktor újra kezdhette a vázlatát.

Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett. Megszólított.

– Szőr! tud ön németül? Szőr!

– Tudok. Szőr.

– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.

Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára támaszkodva.

Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.

Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.

– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?

– Nagy futamodás…

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– A kecskéimet nem hagyhatom.

– Hány kecskéd van?

– Hat.

– Mi az ára egy kecskének?

– Valami tizenöt frank.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a ficzkónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a hegyes kalapja alatt.

– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?

Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja tartani.

– Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az angol.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol veres shawlját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A lángok egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből. Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen menteni ebből a rémhalálból.

S azok még is ordítottak odaalant.

A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.

Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!

– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket: meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz, a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az, a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás, gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.

De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.

Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Pedig úgy van.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen megmenekültem.

Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a zsigereimben a fekete Isten!

A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.

Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.

Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.

Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!

Végre egy munkás megrántja a kabátomat.

– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános süvegem és mencsikoffom van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda. De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám szemközt.

Siettem fel az őrházhoz.

Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a feljárónál.

– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön hozott ide.

– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert néma.

– Dehogy néma! Beszél az folyvást.

– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a szavát. Hát mit beszél?

– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki sem ért.

– Hát akkor én hogy értsem?

– Hát kié az a gyermek?

– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind odavesztek.

– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.

Bementem a hivatalnokkal az őrházba.

A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.

Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta visszaadta a kecskéit a pásztornak.

A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön! Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»

Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol, német és szerecsen. S ez magyarul szól!

Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.

– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.

Ezt is mind magyarul mondta.

– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is anyanyelvemen.

Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán kis gondolkozás után felelt:

– Úgy hiják: a «Silver-King.»

Ezt a szót az angol utazó is megérté.

– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.

– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.

(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács» néma.)

– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr. Nagy úr.

– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki angolul.

– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.

E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.

– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. – Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.

– God bye szőr.