NINCSEN ÖRDÖG.

Ekkor én is elővettem a jobbik eszemet.

Azt mondtam:

«Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint a milyennek hiresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor én nekem most már tizenhat millióm van? Hát van én nekem valami szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: «magaviselete: hűséges; erkölcse: kielégítő.» Aztán keress magadnak más bolondot, aki befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek. Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, oda jön a boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát, mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrü «Hathor», a mandulaszemű «Anaitis», a piczi szájú «Milytta», a szép keblű «Baaltis», akikkel a rossz nyelvek gyanusítják a tátit. Hát mért legyek én jobb, mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az első szülöttével, Kain urfival. Ájh, hájh! Az a historia Sátánnal, meg az almával nagyon furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa illuzió. Ha analyzáljuk, csupa «fex». Az a mienk, ami a kezünkben van. Bolond, a ki hisz; de nagyobb bolond, a ki nem hisz és kutat. Én bizony neked, édes ördögöcském felmondok. Szép az élet: én élni akarok. Elmehetsz ördöghirével a merre akarsz.»

Nagyot nevetett erre az én ördögöm, s azt mondta:

– Dehogy hagylak én el! Most vagy már csak igazán az enyim. Nem halsz meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz belőled épen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz: ártatlan szűzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled átokmagotvető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, a ki önmagától visszaundorodik, mikor egyedül van, a ki teszi a rosszat, azért mert teheti, a kinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így szeretlek látni.

No hát benne vagyok: itt maradok.

Nem álltam be a franc tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére, úgy tudom: «Varjassy.» Visszamentem Brüszszelbe. És azután ott maradtam.

X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai «Czafèàt-Panèàkh», az álommagyarázó «József». Vakon fog ezentúl követni. Mit csináljunk tovább?

– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többé a börzének, hanem őrizzük a juhainkat szárazon.

– Ez a legokosabb gondolat.

Ő is megkapta a maga provisióját, s vett rajta magának egy földbirtokot s kiment tejgazdaságot kezdeni.

Én pedig ettől az időtől kezdve egészen fashionable gavallér lettem. Eljártam a jockey-klubba, a szinházakba; a palotámat megnyitottam estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s nagy ambitiómat helyeztem benne, hogy a toilettjeiben senki által felűl ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.

Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös háladatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét az aggodalomnak vettem nála észre.

Néha, midőn bejelentetlenűl léptem be a szobájába, azon kaptam rajta, hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába.

Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző háztartásunk?

Ha csak azt összegezi is, a mit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb százezer frank. Ezt az ő értékpapirjai bánják.

Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártól, aki az előleget adta rájuk.

Ez alatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes családi esemény.

Fiucska lett, a ki megörvendeztetett bennünket.

Én azt indítványoztam madamenak, hogy csak egy hónap mulva kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt az otthoni előkelő körökkel: beleegyezett.

Az alatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arczszinét, sylphidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kis fiút megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt. Dajkát én magam választottam ki a számára.

Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy délután egy czédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele vagyoni kérdésekről behatón értekezni.

Ő azt írta nekem vissza, hogy hasonló óhajtástól van áthatva.

Erre én azt a rózsafaszekrényt, a melyben madame értékpapirjai voltak, aczélfogantyújánál fogva átvittem az ő boudoirjába.

Ekkor is épen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, a melyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.

– Asszonyom, mondám neki; épen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi észrevételt; mert ön olyan egészségi állapotban volt, a minőben mi orvosok minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre nézve. Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel ápoltam önt és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtól megóvni törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége egészen normalis állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve, van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egészen őszintén. Most is tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy engemet válaszszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s elismerem, hogy a büntetést, a melyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlensége miatt; mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? az nem lehetett önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét megkellett tartania: igaza volt. Azonkivül is ön nagylelkű volt; annak, a ki által ön megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet végig kiálltam. Most visszaadom önnek a hozományát, úgy a hogy nekem átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt vegye ön kezébe az elefántcsont-táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények czímeit, a hogy én diktálni fogom.

Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a kötvények czímeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.

– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is, úgy a hogy ön nekem azokat kézbesíté.

– És a háztartásunk költsége? kérdezé bámulva.

– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.

Megdöbbenve nézett reám.

– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a börtönéből kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, a mit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom. Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. A hol az éj meglep, ott aluszom.

A nő reszketett minden izében.

– És most háromféle út áll ön előtt, folytatám kegyetlen hidegséggel. Választhatja tetszés szerint, a melyiket akarja. Az egyik az, hogy félrevonulva csendes falunkba, szomorú ősi kastélyomba, ott elzárkózik a világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztaltatni, sajnáltatni s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb halálhiremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.

A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett. Versenyez a bolondokkal s keresi a hirnevet az őrültségben. Ez is szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj, nem leszek a közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.

A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert nagyatyjának végrendelete, megfosztja az örökségétől, ha protestáns hitre tér át, a mi nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a melyben eddig vígaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.

– Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom; de önnek egyet választani kell a három közül; még pedig most, még a mai napon: azért, hogy ha ön a harmadik útat, az elválást tartja jónak, azon esetben lemehessek önnel Erdélybe, unitarius törvény szerint eszközölni az elválást. Gondolkozzék rajta. Éjfélig várok.

E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arcza lángolt.

– De én egy negyedik útat is tudok, mondá lihegve.

– És az?

– Az, hogy nem bocsátom önt el magamtól.

S ezt mondva, megragadta mind a két kezével a karomat.

Én lelkem egész keserűségével kaczagtam fel.

– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan nagylelküség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy asszonynyal, a ki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki torturát, hogy egy nőnek az arczán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést, a mit megérdemlek? Kivánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végig szenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön üdvözülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban sem akarok önnel összekerülni.

Csodálatos volt! E durva sértő szavakra Flammának az arcza egészen átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s széttárva, olyan volt, mint egy martyrnő, a ki várja, hogy a máglyát meggyújtsák alatta.

– Igaz! Mind igaz, a mit ön mond; rebegé, midőn dühöm alább hagyott s szóhoz tudott jutni. Nem gyűlölet; de annál rosszabb indulat volt, a mit ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették, hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt, gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, a mit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a fényűzés, a mivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák, fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig óh mint szerettem volna önt becsülni. Mikor a hirlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen férfinak? ilyen nemesnek? bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy őt lenézzem, megvessem, útáljam? És most ideteszi ön elém az egész hozományomat, úgy, a hogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt hozzá. Nem volt igaz, a mit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön nekem: nem leszek tovább a tied! A mikor megismerteti magát, jellemének egész fényében; a mikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja, elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen kinokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok azokért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön által elém írt útak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben elégni, sem ascetai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én szeretni akarok!

– Van önnek gyermeke, szeresse azt.

E szó dühbe hozta.

– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha meg nem csókolom és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok, mintha a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem leszek neki soha!

E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal akarná meggátolni eltávozásomat.

Én azon a titkos ablakon át, a melyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni, végig néztem a saját énemen.

Itt most két ember beszél egymással, a kik közül az egyik igaz érzésből szól; a másik tettetésből.

Az igaz érzés ezé az asszonyé: a tettetés az enyém.

Nem a legnagyobb hypocritaság-e az én tőlem, hogy én itt most játszom a nagy charactert, a ki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott ennek a sokszoros koczkáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom, nem tartozunk egymásnak semmivel. Ő lángoló szerelmével vesz körül, s én lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S aztán jövel Hathor, Mylitta, Baaltis! Törpülj el, nyomorúlt tettető ez asszony igaz nagysága előtt!

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.

– Hát majd fogom én önnek a fiát szeretni, leszek neki igaz édes atyja.

E szavaimra odarogyott le elém, s átkarolta a térdeimet hevesen zokogva.

Én lehajoltam hozzá, hogy fölkaroljam.

Nem engedte magát fölemeltetni.

– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök; hanem ítéletet. Legyen ítélő bírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, a ki engemet így megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, a midőn meggyilkolta a lelkemet!

De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön; s csókjaimmal árasztottam el arczát, ajkait, szemeit.

– Hát mért nem mondtad meg ezt nekem mingyárt az első órában?

– Tettem volna, ha te is maradsz annál, a mire abban a pillanatban gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az asztalodon. Ha te követed azt, a mit akkor a szived sugallt, hogy felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád: «nem akar ön még valamit kérdezni tőlem?» Te némán intél: semmit.

Én karjaim közé szorítám a nőmet.

– Hiszen te ártatlan vagy, mint maga az a szegény gyermek.

Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, a kire az atyja rátalált.

– Te nem vagy bűnös. Mondám én neki. Hanem én az vagyok. Már most hallgasd meg te, hogy miket vétettem én te ellened, azóta, hogy férj és feleség vagyunk? S aztán, ha megszán a szived, bocsáss meg érte.

Ekkor aztán én gyóntam meg előtte.

Elmondtam mindent, a mit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott! Mentűl rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.

És aztán megbocsátott.

Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.

Az új világban is folyvást beczézett a szerencse. Akármire vállalkoztam, az mind sikerült.

Így lett belőlem idő jártával a «Silver King.»

Európába csak azért jöttünk vissza, hogy Jemmyt gyógyíttassuk, aki egyszerre csak néma kezdett lenni; s Amerikában a ki doktor, az csak universal gyógyszereket árul.

Már most érthetsz mindent.

Értheted, hogy egy délamerikai nábobnak az öt esztendős fia, mikor a némaságából megtér, miért szólal meg magyarúl? Ki tanította erre?

Soha sem szeretett ez a gyermek senkit, csupán engem, és senki sem szerette őt: egyedül én.

Én pedig szeretem egész lelkemből és igazán; mert ennek a gyermeknek köszönhetem egész boldogságomat. Nem csak a gazdagságomat; a nélkül lehet az ember boldog; lehet a mellett boldogtalan. Hanem ezt itt.

(A nábob elővett a tárczájából egy fényképet, négy nevető gyermekarcz egy fürdőkádból előkandikálva, olyan egyformák: gömbölyű rajtuk minden. Az egész, mint egy madárfészek.)

– Ezt hozta nekem az én kis Jemmym… Ha ő nem jön, ezek sem jönnek.

(Könyei ragyogtak a szemében.)

– Látod barátom: nincsen ördög. Engem a pokolba taszítottak s a mennyországba estem.

*

(– Bocsánat, hogy még egyre kiváncsi vagyok: mi lett Szigfriddel?

– Óh az most igen hires ember. Egész honett módon keresi a kenyerét: itt van a párisi hyppodromnál, jó fizetéssel alkalmazva mint lóidomár. Azt mondják, hogy igen szépen tud ugratni: én még nem láttam. Nagyon dicsérik, a kik látták. Én nagyra tudom becsülni, ha valaki a talentumát értékesíti.)

Ez alatt szépen ránk virradt az idő. A felkelő nap a bezárt redőnyök résein át aranypiros karikákat rajzolt a falszőnyegekre, hosszú fénykorongokat toldva hozzá a sűrű szivarfüst ködén keresztül.

A mi, puncstól és cognactól ráspolyos hangjaink közé egyszerre egy csengő hang vegyült.

«Apácska, apácska!»

S egy kis szárnytalan Kherub-fej jelent meg az alcoven függönyhasadéka között.

– No, gyere ide Jemmy! Szólt neki az én barátom.

A gyermek a hivásra kiugrott az ágyból, s mezítláb, egy ingecskében odafutott az apjához, s felkuporodott az ölébe, belecsimpajkozva mind a két karjával a nyakába.

S ennek a pajkos sikongatására aztán a szomszéd szobában is egyenrangú visítozás támadt. Az volt a gyermekek hálószobája. Úgy volt ez, mint a madaraknál: ha egy a fiókák közül el kezd csipogni, a többi pulya mind felüti a fejét és utána csipog.

«Verik a reveillet!» mondá az én barátom. Következik a csapatszemle.

De nemsokára megjelent maga a főhadszertármester; az oldalajtón benyitott az asszony. Reggeli pongyola volt rajta.

– Önök «még» ébren vannak? kérdezé.

– S te «már» ébren vagy? viszonzá a férj.

A nő megállt előttem s néhányszor csendesen megbólintá a fejét, mintha azt mondaná: «már most értesülve van ön?»

Azután odament a férjéhez s a gyermeket megölelte és megcsókolá.

Először csókolta meg születése óta.

S a gyermek nagyon jó fizető volt. Húsz csókot adott vissza egyért, s azután egyik karját az anyja, másikat az apja nyaka körül fonva, egymáshoz szorította a fejeiket. Az ő feje volt legfelül. Soha szebb képet nem láttam életemben.

Azután kivette a nő a gyermeket az apja öléből s a saját karjára emelte.

Oda szorítá az arczát az orczájához.

– Gyere kicsikém a kis testvéreidhez. Korán van még. Alugyatok tovább.

S átvitte őt a másik négyhez. A gyermek csókokat hányt a kezével az apja felé.

A Silver King megszorítá a kezemet.

– Ez a nap ünnep lesz a családunkban örökre: az első anyacsók ünnepe.

Szótlanul viszonoztam a kézszorítást.

– És most még egy felvilágosítással tartozom, szólt a nábob, búcsuzásunk előtt. Meglepő lehet, hogy egy családapa ilyen titkait a családéletének elmondja egy jó barátja előtt, a kiről tudja, hogy az azokat tovább fogja adni. Hanem hát mi rólunk annyiféle mesét költött már a népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme voltam a poroszoknak, azoktól kaptam kincseket, a miért a francziák hadállásait elárultam nekik; a másik azt hireszteli, hogy a nőm egy király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a másik azt állítja, hogy még most is az, s én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik, hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja nekem a mesés kincseket. Ezekkel szemben az őszinte igazság leleplezése a legjobb védelem. Ember voltam, emberi dolgok történtek velem, amiket nincs okom eltitkolni. Nincsen ördög!