A NÉMA GYERMEK.

A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz, hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos, gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.

Jól teszi! Én is így tennék, ha princz volnék.

A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék, addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson, a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás mellére akasztva. Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett, azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Hát jól van. Megnyugszom benne.

Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok?

Megmondtam neki, helvét hitvallású evangelikus.

Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– A doktor úr is szeretne a princzczel együtt maradni.

– Itt azonban csak három hely van.

– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész uti költségét megtérítené Zürichig.

No már ez gavalléros ajánlat.

– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.

A kalauz elkotródott: nyomban következett utána a doktor.

Igen jeles, distingvált férfiú volt. Bemutatta magát: Dr. Mayer.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét. Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső kabátomon.)

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival, hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a roncsoló toroklob, mint a mult években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.

Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy baba; fejére utazó sipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem, a kis fiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni. Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a salonkocsi balesete miatt.

Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében, csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

Németül társalogtunk.

A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta, hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert süketnéma.

Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?

– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré.

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni, a míg beszélni nem tanul.

Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki: ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem türte fel.

Elővett a nagylelkűség.

Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik. A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát, a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről.

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott. Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat. Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.

Régen keresztül is törték azt már!

Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt? Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?

A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte, aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy hogyan furta azt keresztül? az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.