HOGYAN ÓJTJÁK BE A RÓZSÁT?

Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra beójtani.

– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő.

Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.

Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta. Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki visszahajigálja.

Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku duplametszést kell csinálni.

– Vigyázzon ön magára, mondá halkan a grófnő.

Én azt hittem, attól tart, hogy meg vágom a kezemet.

Ő azonban ismétlé a mondást.

– Vigyázzon ön magára: önnel egy rosz tréfát akarnak csinálni.

Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.

– Kicsoda?

– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.

– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki akar velem tréfát űzni?

– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.

– Szigfrid. Micsoda tréfát?

– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy brünni szinész lesz, a neve Seestern.

Kicsi hija, hogy az ujjamba nem vágtam az ójtóág helyett.

– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.

– Minek?

– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam.)

– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a galyról?

– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy. – Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.

– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya, a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?

– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?

– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv. Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle. Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött mennyasszony már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön, nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál. Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.

Ugy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.

– De hát miért akarják azt tenni?

– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás». Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run», hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba. – Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. – Ne fordítsa arczát a játszók felé.

Ide néznek.

Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.

– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?

– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek, csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa» rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak plein airben.

Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.

– Nos? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?

S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az embert.

– Meg. Felelt helyettem Flamma.

Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban?

Azt mondtam a grófnőnek, hogy «köszönöm».

Szigfrid nevetett.

– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát lawn tennyst játszani.

S mi mentünk lawn tennyst játszani velük.