IV.

Fáklyákat gyujtottak s megindult a hajtó vadászat éjszaka a szökevény madár után.

Keresztül a rengeteg erdőn, a kopár Karsthegy borókabozótjain, kecskejárás ösvényein, gyalog, a hogy az ősvad morlákok szoktak menyasszonyrablásra vagy vérboszura járni. Reggelre eléje kerültek a grófnak, a ki az éjszakát valamelyik utféli csárdában tölté.

Sebestyén úr olyan helyen állta el az utat, a hol az hegynek visz fölfelé, ott a menekülés esélye ki van zárva.

Sternberg Alfréd gróf csendesen aludt a hintó mélyében, a póstakocsis aludt a bakon s a papagály aludt lánczrakötve a hintó előülésén. Ez a madár még horkolni is tud álmában, mint az ember.

Egyszerre verte föl mind a hármat a támadó kiáltás: «megállj!»

Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.

Mazeppa jutott az eszébe.

Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.

– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a gróf kezére. Hát így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus módra? Aztán még meg is lopni a házamat?

– Én nem loptam semmit. Hebegé az ártatlan hős.

Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni: «zsivány! betyár!»

Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a modorán s magas hangon kezdett beszélni.

– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom, hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy kardra.

– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az ilyent megbüntetjük.

– Én tiltakozom minden hatalmaskodás ellen.

– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok. Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra fog veretni!

A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe; s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.

Még sem fogja elárulni az asszonyt.

A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.

A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; azt hitte mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.

Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.

Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari tornáczra.

El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)

Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.

A hosszú boltíves folyosón már szemközt találkozott az urakkal.

Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a karmaival annak a vállzsinórjába.

– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam. Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.

Clarinda és Sternberg egymásra bámultak; egy szónak nem volt ura egyik is.

Csak a kajdácsnak a nyelve volt föloldva; az tudta a maga leczkéjét.

«Liebst du mich noch, liebe Clarinda?»

*

Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.

Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.