TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Balint hasonlatoskeepen felchap azoc kewzzé, a kic weerbenn dolgoznac wala.)

Bálint édes anyja fiatal korában özvegységre jutott. A férjét, tekintélyes kassai polgárt és biróviselt embert, mikor küldöttségbe ment a budai basához (a békekötés után az erdélyi fejedelemséghez s így a porta hübéresei közé csatoltatva), ott tartották a törökök túszul maguknál Budán; ott megkapta a keleti pestist és meghalt bele, szomorú özvegységre és árvaságra hagyván menyecske asszonyát s növendék fiacskáját. Még testamentumot is csak élő szó szerint tudott tenni két kezestársa előtt, mely azonban annál erősebben megtartandó volt: meghagyván, hogy özvegye legyen birtokos minden vagyonában, a meddig Isten ő felsége napjait meghosszabbítja s neveltesse fiacskáját Isten félelmében, jámbor erkölcsben, igaz keresztyén kálvinista vallásban és «quantum potest» tudományos előmenetelben.

Ez a «quantum potest» egy igen derék ember: nagy patronusa a megszorult adósoknak, a lusta cselédeknek, a későn házasodott agglegényeknek és a roszul tanuló diákoknak ősidőktől fogva, még akkor ennek ellenlábasa, a gonosz «muszáj» nem lévén feltalálva.

A hagyomány pontos megtartásában nem is volt semmi hiba. Kalondainé asszonyom maga vezette férje mesterségét, ki díszes hivatalán kívül mészáros és hentes volt; nem is hozott a fiacskájára mostoha apát soha; pedig bizony szép asszony lehetett a maga idejében. Még most is meglátszik rajta. Olyan piros és gömbölyü, mintha egy pólyabeli csecsemő volna óriási kiadásban.

Volt is gondja a Bálint illendő neveltetésére. Mindig volt annak szép ruhája, gyönyörüen bekötött könyve; s mikor eljött az ideje, elküldte őt Kézsmárkra is, bár nehezen esett anyai szivének oly hosszú időre megválni a fiacskájától.

Három egész esztendeig nem látta aztán fiacskáját a jó Sára asszony; s mikor végre betoppant hozzá, alig akart ráismerni.

Nem ment a fejébe, hogy az ő fiacskájának bajusza legyen már. Az apjának még nem volt ilyen idős korában.

Azután erővel rá akarta fogni, hogy megsoványkodott. Azt a szomorúságot, a mit Bálint nem tudott előtte eltitkolni, valami gonosz betegségnek tulajdonította. Bizonyosan az a hegyvidéki rosz víz okozza azt.

S tudott igen jó orvosszereket e betegség ellen.

Nem ugyan oly hathatós szereket, minőkben a kézsmárki professor bővelkedett; az ő szerei sokkal egyszerübbek voltak; drága jó eledelek, miket maga sütött-főzött fiacskájának. Minden baj ellen tudott valami fáin ételt, a mi azt meggyógyítja; csak jó izűen kell belőle enni. S ha a bajt a rosz víz okozza, hát mivel gyógyíthatta volna azt sikeresebben, mint a jó borral?

De Bálint baján csak nem fordított sem a jó kürtös kalács, sem a hasonlíthatatlan levelensült: ott hagyta a legszebb sonkaszeletet a tányérján, mintha valaki számára felejtette volna ottan s vízzel itta a jó bort.

A jó Sára asszony hasztalan vallatta a fiacskáját, hogy mondja meg, mi a baja? olyankor az elmosolyodott, megcsókolta az anyja orczáját s azt mondta neki, hogy semmi baja sincsen, csakhogy már ilyenné változott a természete. Arról természetesen egy szót sem szólt Sára asszonynak, hogy az iskolával hogyan járt: a hogy virágos nyelven szokták mondani, hájat vett s megkente vele az iskola oldalát, hogy azt megegyék a kutyák.

Azonban, ha valaki megakarja tudni, hogy mi baj van a háznál, hát csak menjen át a szomszédba, ott majd megmondják.

Egy vasárnap este a szomszéd Fürmenderéktől jött haza Sára asszony.

– Te Bálikám! A Fürmenderék Náczija azt beszéli, hogy tégedet kicsaptak az iskolából Kézsmárkon.

– Ha azt mondja, igazat mond.

Oh, mi nagyon megörült ennek a Sára asszony!

– Hát csak ez a bajod, gyönyörű szép magzatom! szólt Bálinthoz vigasztalva, akkor sohse búsulj! Az apádat három kollegiumból is kicsapták, mégis kapott feleséget s város birája lett. Te is kapsz még, te is az lehetsz még. Agyon ne búsuld magadat e miatt. Nem lesz te belőled prédikátor.

Azzal összevissza csókolta, ölelte szerelmes magzatját, a kinek az arcza egy kissé földerült azután a szülői szeretet ennyi biztató szavára.

Hanem aztán csak megint visszatért arra a régi szomoruság.

Sára asszony pedig nem fogyott ki a gyógyszerekből. Az ilyen szomorú képű legényeket legjobban meggyógyítja a házasság. A nőtlen ember annyi, mint az özvegy ember s az özvegy embernek van oka búsulni.

Kiszemelt számára egy derék, jó magaviseletű hajadont, a Fürmenderék Náczijának testvérét, Katalin leányasszonyt, a ki maga sem volt idegen a délczeg Kalondai Bálinttól. Szépnek ugyan nem volt nevezhető a leányasszony, de biz annak az anyja sem volt szebb, még is férjhez ment.

El is vitte magával a Bálint fiát a kalákába, a hol az ifjak és leányok, szülőik szemei előtt, tisztességes mulatozás közben, egymással megismerkednek.

Bálint azonban senkit se vitt el tánczba, se szőkét, se barnát; csak állt ott, mintha rá volna bízva, hogy támaszsza meg a ház oldalát, nehogy bedüljön s nagyokat hallgatott, mintha most tanulna magyarul.

Sőt, mikor következett a «vánkos-táncz», a miben az a szokás, hogy felváltva az ifjak és leányok egy selyem vánkost visznek az elé, a kit tánczra felkérnek, arra szépen letérdepel a tánczrakérő, a felkért pedig gyöngyen felemeli, egyszer körüljár vele s aztán ő viszi tovább a vánkost, férfi leánynak, leány férfinak; hát ekkor is az történt, hogy mikor a Fürmenderék Katalinja odavitte a Bálint elé a vánkost s térdreereszkedék előtte, a Bálint se fel nem emelte őt, se tánczolni nem vitte el, hanem azt felelte nagy gorombán, hogy neki fogadása tartja nem tánczolni, a mi fölött Katalin sírva fakadt, mert annál már nagyobb szégyen tisztességes leányzót nem érhet.

Mikor hazatértek, Sára asszony azt mondta a fiának:

– Te Bálikám. A Fürmenderék Náczija azt mondja felőled, hogy tégedet a lelkek járnak. (Ez is egy olyan betegség volt, a mit csak a hajdankorban ismertek.)

– Hát hadd járjanak.

– Azért nem mersz egy leányhoz is hozzászólni. Aztán meg, hogy azért nem akarsz apád mesterségébe beállni, mert félsz a vértől.

– Nohát, majd megmutatom holnap mindjárt, hogy nem félek a vértől s tudom folytatni az apám mesterségét.

Nagyon megörült ennek a szónak Sára asszony, mert semmit se szeretett volna jobban, mint hogy fiacskája vegye le már asszonyi vállairól a férfinak való terhet s mihelyt a Bálint megigérte, hogy kész letenni a remeket, átadta neki a kulcsot, a mi azt a szobát felnyitja, a hol az apja eszközei állnak. Tudniillik a tagló, a vagdaló balták, a mik soha senki kezében azóta nem voltak; meg más egyéb fegyverek, puskák és kardok. Mindezek pedig az apa halála óta senki által kuszpitolva nem lévén, természetesen nagyon rozsdásak lehettek; minélfogva igen természetesnek találtatott, ha Bálint úrfi egy egész délelőttöt azzal töltött el, hogy aczélport, csepüt, krétát vett, hogy az apja szerszámait fényesre csiszolja, hogy minden ragyogjon, a mikor majd a remeket le fogja tenni.

Délben fel is hordá Sára asszony Bálintnak valamennyi kedvencz ételeit s miután jól tartotta a fiacskáját, elmondta neki, hogy ime már bejelentette a czéhmesternél, hogy a fiacskája le fogja tenni a remeket, az atyamesternél le is fizette érte már a taksát. Az akolban már készen áll a kövér tulok, a mi erre a tisztességre van szánva. A pinczében csapra ütve a hordó bor s négy öt arany is készen áll a fiókban, minthogy előrelátható, hogy a gyenge diákviselt legény egy ütésre le nem teremti azt a tulkot, már pedig a hányat üt a fejére a taglóval, a míg az ökör leesik, annyi arany lesz a birság.

– Jaj édes szülém, mondá erre a Bálint, nem ott van az én czéhmesterem, a hol azt kegyelmed kereste. Homonnai gróf ezredes kapitány lesz majd az én czéhmesterem. Nem a vágóhidon teszem le az én remekemet, hanem a csatapiaczon. S nem vágok én tulkot, a ki nem védelmezi magát, hanem törököt, a ki vissza is vág. Az lesz az én mesterségem.

Eleinte nem akart neki hinni Sára asszony; azt gondolta, csak a bor beszél belőle; hanem aztán, a mikor Bálint előhordta apja szerszámait: az ősikardot, puskát, hosszú pánczéltörő háromélű tőrt, szép fényesre csiszolva, akkor sírva fakadt a jó asszony, nyakába borult a fiacskájának, kérte, marasztalta, hogy ne tegye azt a bolondságot, gyönge gyerekcse még ő ahhoz; nem azért neveltették őt ilyen szépen, nem azért tanította annyi tudós professor diákul, németül, hogy most a goromba töröktől levágassa magát, lánczos golyóbis elszakítsa a lábát; özvegy édes anyja egyedül maradjon! De mindez nem fogott a Bálinton semmit. Azt felelte, hogy az apja is volt háboruban, hát ő csak annak a mesterségét akarja folytatni.

Mikor aztán látta Sára asszony, hogy a szép szó, az anyai rimánkodás mind nem fog a fiacskáján, akkor a vastagabb végét fogta a dolognak s elátkozta őt kegyetlenül.

– No csak eredj hát: megátalkodott rosz fiú! a magad gonosz esze után, ha bút akarsz hozni az én fejemre. Tudom jól az egész praktikádat, ne félj! megmondta nekem a Fürmenderék Náczija, hogy van te neked egy korhely pajtásod Homonnai uram csapatjában, valami Simplex, a ki ottan trombitás s neked testi-lelki barátod. Az vesz rá minden gonoszra. Az biztatott fel, hogy ülj fel katonának. No ha te neked az a testi-lelki barátod kedvesebb, mint az édes anyád, hát eredj vele. De én nekem úgy halj meg, hogy el se temettetlek; ha levágják a kezedet, rád se ismerek többet, az én fiamnak két keze volt. Mehetsz koldulni felőlem. Tőlem pedig egy poltrát sem kapsz. Az apád mindenét rám hagyta.

– Kivéve a fegyvereit, mondá rá Bálint s nem is kért anyjától semmi egyebet, hanem elment Homonnai János ezredeskapitányhoz, felcsapott a zászlója alá: ott azután adtak neki paripát és farkasbőr kaczagányt és három lengyel máriást felpénzül s mindjárt ott fogták, mert rövid időn indulni kellett Ónodra, a táborba.

És Sára asszony úgy megkeményítette a szivét, hogy mikor még azon éjjel trombitaszó mellett vonultak ki a városból a banderiális vitézek, még csak ki sem állt a kapuba fiacskáját köszönteni, hanem csak a muskátli-bokrok közül az ablakából leskelődött ki utána s szive keserüségét a trombitáson tölté ki, annak kivánva utána, hogy «törjön ki a nyakad», a mi a jábor Simplexen csak hajszálon mult, hogy be nem teljesedett.