HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Mellbenn leiratic az hvshagio keddi bolondozaas.)

Nagy háborúság támadt ebből az esetből. A nemes város becsületbeli dolognak tartotta, hogy a kit ő egyszer halálra ítélt, annak a feje el legyen választva a testétől; ellenben a jezsuita kollegium abban erősködött, hogy a ki az ő kapuján belül menekült, azt a szent helyről erővel elvinni senkinek nem szabad.

S a maga igazságán kívül mind a két vitatkozó félnek voltak messzebblátó személyes tervei is.

Azok, a kik a város vezetését Kalondai bukása által kezükbe kapták, nem lehettek megnyugodva addig, a míg ez az ember él; sőt félniök kellett, hogy az országos viszonyok gyors változása mellett még visszakerülhet s akkor jaj lesz az ő fejüknek. A jezsuiták ellenben arra számítottak, hogy ha Kalondai Bálint megmentése által ezt az embert hitükre téríthetnék, az egész jezsuita rendnek nagy támaszát nyernék benne.

Ezért mind a két fél nem volt rest elküldözni a megbizottait a nádorispánhoz és országbiróhoz, hogy a controversialis ügyben az ő részére döntsék el az igazságot.

Ez alatt pedig éjjel-nappal őrizték a jezsuita kolostor kapuját, nehogy Kalondai Bálintot megszöktessék alattomban.

Ketten őriztették. Zwirina Ágoston egy muskétás darabantjával és Kaczenreiter Henrik egy peczérével.

A bakónak több oka volt a személyes boszúnál arra törekedni, hogy a Bálint fejét megkaphassa. Ezúttal neki is a torka körül járt a veszedelem. – Mivelhogy olyan rosz a világ, hogy még a hóhérnak is vannak roszakarói: még annak is lehetnek irígyei. Henrikről azt a hírt terjesztették, hogy ittas volt, mikor a kivégzést végre kellett volna hajtania, azért hibázta el a Bálint fejét. S a hóhérnak is van hóhérja. A ki őt a piacz közepén arczul veri, ha egy ilyen szarvas hibát követ el, a miért hivatalvesztésre itéltetik.

Azért Henrik minden este elment a kolostor kapujába s fennhangon kiabált fel az ablakokba, szidva a Bálintot, és fenyegetve, hogy ha még egyszer megkapja, akkor fel fogja négyelni!

Az őrök nem is engedtek a kolostorból semmi gyanus alakot megvizsgálatlanul kiosonni. Történt, hogy egy szolga meghalálozott a kolostorban: mikor azt temetni vitték, a tanács elébb felnyittatta a koporsót, hogy meggyőződést szerezzen felőle, ha nem Bálintot csempészik-e ilymódon ki a szabadba? S ugyanakkor kemény rendeletet adtak ki, hogy éjjel minden embernél lámpás legyen, a ki az utczán jár; a ki lámpás nélkül találtatik, becsukassék: úgy hogy e felől gúnyverset is csináltak a kassaiakra.

Végre lejött az országbiró határozata a menhely kérdésében.

Az pedig ekképen hangzott:

«Minthogy a jezsuitáknak szabadalmuk van kolostorukban menhelyet tartani: ellenben tiltva van nekik más vallásbelieknek erőhatalommal letartóztatása; annálfogva a hozzájuk menekült Kalondai Bálintot csak azon esetben tarthatják továbbra is védelmük alatt, ha áttér a római egyház kebelébe; ha pedig megmarad a régi hiténél, akkor tartoznak őt a törvényszéknek kiszolgáltatni. Melynek meggondolására Kalondai Bálintnak nem több, mint három napi idő engedtetik».

Furfangosan volt ez kigondolva! s e határozattal meg voltak elégedve a jezsuiták is, meg a Zwirina párt hivei is. Amazok számítottak rá, hogy a vérpadról menekült elitélt, inkább enged a fején egy kis tonsurát véghezvitetni, mint azt a nagy operatiót, s inkább lemond Calvinus János barátságáról, mint az életről, s ez nagy diadal lesz rájuk nézve. – És azután Zwirináékra nézve is nagy diadal lesz vala az. Az egész magyar párt, mely nagyrészt kálvinista volt, meg lesz alázva a főcurátorának kitérése által. Kalondai Bálint így is le lesz nyakazva: megölve, eltemetve.

Mikor ezt a határozatot meghallá Sára asszony, azt mondá a Simplexnek, a ki szomorúsága napjaiban mindig ott volt a házánál:

– Eredj el a fiamhoz és beszélj vele. Mondd meg neki, hogy inkább lássam a fejét elvágva a testétől, hogysem mint az ő lelke legyen elvágva az én lelkemtől. Ő érteni fogja a többit.

De bizony egyebet is beszélt még a Simplex Bálintnak; de azt még Sára asszonynak sem mondá el.

Elmult a határidőből már két nap. A harmadik volt a hushagyó kedd. – Bolondok napja.

Bálint még mindig nem közölte végelhatározását, s azt kikellett mondania esti harangszóig; mert különben hallgatása halálítéletébe belenyugvásnak vétetnék.

Kaczenreiter Henrik már fel is állíttatá újból a vér padot. Bálint nézhette azt a kolostor ablakából.

Hanem ezzel most senki sem törődött, farsang utolsó napja volt: bolondját járta az egész világ. – A mészáros legényeknek ma volt a napjuk, a mikor a kötélre akasztott lúd nyakának elszakításával megpróbálkoztak. A melyik elszakította, az lett az első legény.

Egész nap lármás maskarák jártak alá s fel a városban, loncsos némbereknek öltözött férfiak, lóháton nyargalászó torzalakok; délutánra aztán valamenynyi egy tömeggé csoportosult s akkor vitték eltemetni a farsangot. Versenyzett egymással a legénység, hogy melyik tudjon magából nevezetesebb bolondot csinálni: egyik gólyalábakkal toldta ki a lábát, másik rúdratüzött fejkötőtartó fejjel csinált magából óriást; volt a ki tollseprükből madarat mimelt, másik kitömte magát potrohos bábnak; ki trombitált, ki meg kerepelt, ki meg vaskondér fenekén játszotta az öreg dobot.

A legnevezetesebb maskara volt a farsang lovagja. Ezt két ember képezte. Az egyik volt a ló eleje; az tartotta a ló fejét, mely bőrből épen úgy volt formálva, mint az igazi lófej, a másik pedig képezte a ló hátulját, úgy hogy a fejét az elsőnek a derekához támasztá, s aztán egy hoszszú csojtáros lótakaró körül befedte őket, a min egy nyereg volt, két kengyelbe akasztott lábbal, mintha valaki ülne a lovon. Az első ember dolga csupa mulatság volt; az, ha akart, trombitált, ha megkinálták, ivott; kezében volt egy hoszszú korbács, a kit közelért, ráhúzott vele; hanem a ló hátulját képező legénynek annál rosszabb helyzete volt: az se látott, se hallott, mennie kellett folyvást meggörnyedve, a merre vitték, s ha az első ember jól nem védelmezte, minden azonmenőtől kapott egy húzást a kidomborodó felére. Azért erre a hivatalra nem is igen vállalkozott valaki a maga jó kedvéből, hanem büntetésből szoktak arra relegálni egy olyan kontárlegényt, a ki roszszul tette le a remeket. – Ebben az időben azonban egy megbukott legény sem találtatott a czéhekben, annálfogva a kellemetlen lóhátuljának nem lehetett másból kitelni, mint a szegény jó török fogoly Aliból, a ki mindenre rávehető volt, ha szépen kérték. Mondta is mindenki, a mint a toldott lovagot nyargalni látta: «az ott hátul a török Ali: kilátszik a veres papucsos lába a takaró alól». – Hogy a lovag maga Simplex, az is nyilvános titok volt.

A farsang lovagja után jött két ökrös fogattal a farsang maga. Piros koporsója volt, csörgő sipkákkal, álarczokkal körültüzködve. Hordó fejű óriások, ormótlan nagy gólyamadarak vitték mellette a bolond czímereket, rúdra tűzve, s követte a koporsót némbereknek öltözött legények dévaj csoportja, a kik boldogot-boldogtalant megkináltak a kancsóikkal, s inni kellett, mert különben a nyakába töltötték.

A bolondos gyászmenet minden czéhmester és minden lelkész lakása előtt megállt. Azoknak az üdvözletére a menetvezető halálmadár harsány áldomást mondott, a mit ezek azzal viszonoztak, hogy a kiürült kancsókat újra megtöltették serrel, borral. A bolond sekrestyések aztán mindannyiszor felköltötték a farsangot a koporsóból s megitatták a szemfedőn keresztül. Az is valami legény volt, a kinek legjobb szerep jutott: neki csak fekünni kellett és inni.

Mikor a bolondos gyászmenet a jezsuiták kolostora elé érkezett, akkor is ott állt az ajtó mellett két felől a két fegyveres őr: a város drabantja s a bakó szolgája.

A csintalan lármás had azokat is körülfogta, s míg a gyászszekér, kárpitos mennyezetével, zászlóival, óriás kisérőivel elállta a kapu környékét, egy dévaj menyecskének öltözött suhancz nyakába borult a drabantnak s azt összevissza csókolta, ölelte, míg egy hegyes orrú vakvarjú a hóhérlegényre erőszakolta rá a kupáját s kényszeríté, hogy azt kiürítse fenékig, utoljára a fejébe nyomta a kupát.

Csak egy perczig tartott az, de az a percz elég volt arra, hogy a kolostor ajtaja egyszer kinyiljék s egyszer becsukódjék. Hogy közben mi történt? azt csak a beavatottak tudták.

Aztán ment a bolondos csapat nagy zsivajjal megint odább.

A mint azonban a miskolczi kapu elé értek, ott elállta az útjokat Zwirina főrector az alabárdosaival.

– Hová mentek? kérdezé a farsang lovagjától.

Simplex pedig egy tollsipot tartott a szájában, azon keresztül beszélt recsegő-sipegő madárhangon.

– A meghalt farsangot viszszük eltemetni!

Zwirina Ágoston pedig élt a gyanuperrel. Hej okos ember volt!

– Hadd lássam, meghalt-e igazán az a farsang?

S azzal lerántá a szemfedőt a koporsóban fekvő alak arczáról.

Az pedig felült a koporsóban s a milyen nagy szája volt, azt széthúzva, elkezdett a főrector szeme közé röhögni. Valami kefekötő legény volt. S erre aztán lett rengeteg kaczagás, vihánczolás a bomlott had között. Mindenki eltalálta, hogy a főrektor most Kalondai Bálintot kereste a koporsóban.

A vén Zwirina erre meg is haragudott, el is szégyenlette magát. «Vihetitek a pokolba!» kiáltá a bolond hadnak s tréfás nyomatékul a nádpálczájával jót húzott a farsang lovagjának második részére. – Mire az, megütött ló szokásakint, kirugott a ballábával, s úgy oldalba teremté a főrektort, hogy az felbukott tőle: még a piros papucs is lemaradt a ló hátulsó lábáról s arra elkezdett az, ijedt lókint, nyargalni előre; a Simplex mint egy vasárnapi lovas, a kit elragadt a paripája, kiabált a népségnek, hogy fogják meg a lovát s húzta a kantárt a fa lófej szájában vissza, tettetett erővel; a röhögő had pedig csak annál jobban ütötte azt hátulról: úgy hogy a farsang lovagja messze előre vágtatott, a kiséret el-el maradozott tőle; egyszer aztán, mikor a temető közelébe értek, a Simplex belefújt egy rézsípba, annak az éles hangjára két legény bukkant fel a temetőárokból, egy felkantározott paripát hozva elő.

A Simplex ekkor elkiáltá magát:

«Valentine, ecce tuum Bucephalum!»

Mire a lóhátulját képző alak hirtelen kiugrott a takaró alul. Nem a török Ali volt az; hanem Kalondai Bálint.

A halálra ítélt felkapott a lovára s elvágtatott, ki a világba.

Simplex és társai, kik a cselszövényt végrehajták, ledobálták magukról a maskarákat a temetőárokba s aztán megkerülve a várost, a lőcsei kapun tértek vissza, a saját becsületes ártatlan pofáikkal, mint a kik semmiben sem tudósok.

Török Alit a kolostor ajtóban cserélték ki Bálinttal.