TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)

Hogy miképen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságából, azt érdemes lesz meghallgatni: mert az valóságos csoda dolog, mind a mellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.

A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlős kertje s abban egy fából épült gunyhója, a mit ő törökül kösknek nevezett.

Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kisértetve a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mesgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazítani.

Napszámosra, vinczellére nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete s a ki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldült a kivánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánynyal vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez nem nyúlt volna.

A gazda ez alatt beült a gunyhóba s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn és egyes egyedül.

Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója, vagy felesége: mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hitták: a mi annyit jelent, hogy «szivetszúró.» Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtől, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. A Dzsigerdila nem dolgozott.

A török menyecske mingyárt eleve szemet vetett a szép deli magyar legényre, a kit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nem igen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten két felül támogatva vezették haza a házáig.

Az Ibrahim Kermesz (így hitták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, a mikor dolgozik: nem csak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy az által meg van óva attól a kisértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. A ki dalol, nem ehetik.

Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom s kezét-lábát elnyújtva, végig terült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába s együtt énekelt vele: a mi nem csekély buzdítás egy nőtől, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kisérni.

Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, a miket még édesanyjától hallott gyermek korában: «fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba», azután meg az, hogy «Amott kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló» s a mi végződik azon, hogy «Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen lábamon vas lánczot hordozok.» Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.

De még ezt a nótát is abba hagyta a Bálint, a mint a Dzsigerdila belevágott s együtt énekelt vele.

– Miért hagytad abba a nótát? kérdezé tőle a török asszony.

– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.

– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: még sem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, még sem ébredne fel.

Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.

Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, a miben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbujva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikácziókat tartottak ellenük, s közönségesen «virágdaloknak» nevezték s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.

S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad az énekben? Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: «ugyan rózsám, adjon nekem egy pár csókot!» bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt czifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy «kóstolja csak kend, be jó ízű!» a férj puskát, kardot ragadna, hogy boszút álljon érte; ha pedig szépen czikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki s azt kiáltja: da capo!

A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hivogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.

Hanem a Bálint tartotta magát s nem vágott bele az ő nótáiba.

– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? Kötődék vele a Dzsigerdila.

– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.

Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, a milyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bona-merának nevezték.

Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a basa asztalára szánta.

Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után s elaltatta az Ibrahimot, a hogy szoká, a dohányába kevert mákonynyal s aztán, a hogy a Bálint nem akarta a virágdalait elénekelni, ő is boszúsan lefeküdt a fűbe és úgy tett, mintha aludnék.

A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán? Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egy párt a basának szánt bonamerákból. (Ugyis kövér ember a basa: hátha kilelné tőle a hideg?)

Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, a mit magához húzott, lehasította.

No lesz most neked ezért Bálint!

Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele s zöld diókkal hajigálta.

Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, a ki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arról a fáról száz dénárért. Valjon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba.

Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.

Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.

Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.

– Ki cselekedte ezt? ordítá, kirántva öve mellől a vizilóbőrből épült korbácsát. Ugy forogtak a szemei, mintha maga volna az öcscse annak a vizilónak.

De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.

– Én törtem le no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafa-gallyért?

Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vizilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából s talán tetőtől talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, a mikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.

Hanem a Dzsigerdila még is kapott annyi korbácsütést, a mennyi elég volt a Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni s a maga gyenge bőrét megpacskoltatni amazé helyett.

Másnap délután mégint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.

Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahitta a Dzsigerdila a Bálintot.

– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai; monda neki, s egy kis ezüst szelenczét adott a kezébe, a miben valami balzsamos kenőcs volt. Jer és kenegesd be ez írral, ott, a hová a magam keze nem ér.

Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.

Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőcscsel s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?

– Hamarább megenyhülnének, monda a Dzsigerdila, ha megcsókolnád őket.

Bálint visszaborzadt e szótól.

– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, a ki a gazdámnak a felesége?

– Gazdád alszik, nem látja meg.

– De meglátja az Isten.

A török asszony szélylyelnézett bámulva.

– Én egyet se látok itten.

– Az Isten láthatatlan és mindenütt jelen van.

– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.

– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, a mit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a lánczot a lábamon.

– Én levenném azt a lánczot a te lábadról minden éjjel; tudom hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénzneme volna: csók.

– De ez vétek volna Isten előtt.

– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?

– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, a ki az övé, és ne azt, a ki másé.

– Szólj csak; monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszéden, nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet az Ibrahim megvert te miattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?

– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, a mik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attól féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.

– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?

– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.

– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?

Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.

– Ugyebár azt, segített rajta Dzsigerdila, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?

– Azért, mert az övé vagy.

– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.

Bálint jó ízűt nevetett ezen.

– Ugyan hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?

– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, a mit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt, kemencze is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak idekinn maradni: úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer a mint a kisült czipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok oda ragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemencze fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa aranynyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, a ki aztán elpusztult a harczban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, a mennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.

Most azután igazán kelepczébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kinál neki a szerencse. Azonban segítségül hivta az igaz hitet.

– Az nem lehet, édes asszonyom; mentegetőzék jámborul: az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szive szerint adják a kezüket annak, a kit szabad akaratból választanak. A ki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.

Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.

– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat: hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba s hagyom magamat annak kereszteltetni, a mit te választasz a számomra.

De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: «no fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, piczi piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemenczealjával, s a mi a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, a miért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.» És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.

Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, a míg az ő Mikháljának a képe élt az ő szivében, olyan volt a mellett minden más asszonyarcz, mint a kisértő lélek; a minek elég azt mondani: «távozz tőlem!» hogy eloszoljék a légben.

Mást szeretett.

Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.

A helyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:

– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?

Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról s a szeme közé köpött neki:

– Czoki rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod!

Azzal az arczára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orczáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától, elmondott titkai miatt. A ki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzá nyúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.

Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.

A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rugkapálózni kezdett a kezével lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, a mit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, a kiket az opium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt és nagyot ordított a rabszolgája után.

Bálint odaczammogott hozzá.

– Hol a feleségem?

– Hát őrizője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.

– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te Bálint nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túba-fának a gyümölcse, a mi a paradicsomban van, s a miben szinte nem vásik a fogad, gyaúr disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról és elküldeni a basának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (az opiumszivóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)

Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.

– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftánomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.

A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt szabad hozzá érni ahhoz, a mi a basa számára volt szenteltetve.

A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint a hogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell boszút állni egy férfiún, a ki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.

S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.

– Ugyan mit jelent az, motyogott odafenn a fán az Ibrahim, a mit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.

(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) gondolá magában a Bálint, s a míg Ibrahim a szilvát szedte, az alatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát s azzal kiszabadítá a lábait a békókból s a láncztartó sziját leoldá a derekáról s azzal oda állt a fa alá szépen.

Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, a mikor a nap leáldozott s a várban elkezdték a takarodót fújni.

Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abba hagyni, a ki a szőlőkben, vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s a ki ottkünn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.

A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekeczmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamérával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.

De segített is neki a Bálint; mert abban a perczben, a mikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátra kötözte a kezeit a láncztartó szijával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.

A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemencze fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kinálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolga gunyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: «no már most megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.»

Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mély utain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, a hol Bálint a keresztyénbirónál rögtön fogadott egy négy lovas szekeret és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.