HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Mell naghi leegien az fiatalsaagnac az meggondolatlansaaga, es az azzonioknac az ew rawazsaagvc az ferfiaknac zerelemre waló elchaabitaasaaban, hiwseegessenn elewadatic).

– Én félek! Mondá Mikhál, mikor a sötét erdő közepén találta magát.

– Nincs mitől. Biztatá őt Babura Pirka. A vadállatok: medvék, farkasok a mult hetekben végbement nagy lövöldözés által (a mikor rablókkal csatáztak a vármegyék) úgy elriadtak más vidékekre, hogy azok ez idén vissza nem kerülnek ide többet. A rablóbandák ki vannak irtva. Azok most ott tánczolnak a levegőben Eperjes bástyái körül. Most legalább egy esztendeig csendesség lesz. Nem azért, mintha a nép megrezzent volna a kivégzett rablók példáján. Dehogy! Attól csak új buzdítást kapott épen olyan kemény ficzkóvá lenni, úgy élni, és úgy meghalni, mint ezek. Hanem egy esztendő beletelik, a míg az új rablócsapatok a régiek által elrejtett kincseket keresni fogják, s talán rá is találnak. Mert az elfogottakból semmi kínzással nem lehetett kivenni, hogy a rablott kincseket hova rejtették el. Kiálltak minden torturát; de az aranyat, ezüstöt még sem adták elő. Addig danolva járhat végig minden utas az erdőn. Rablótól, vadállattól nem lehet hát félni.

– Az istentől félek. Rebegé Mikhál.

A boszorkány erre megszorítá az asszony keze csuklóját s azt mondá neki:

– Ki ne mondja a szép asszony ezt a szót még egyszer; mert itt hagyom az erdő közepében, a sötét éjszakában s aztán nem bánom, fusson előle, vagy keresse fel azt, a kitől olyan nagyon fél!

Mikhál aztán nem szólt többet semmit; hanem követte a nőt, ki az erdők tömkelegében oly biztosan vezette őt, hogy egy helyen, a legsürűbb szálerdő közepett egy fa derekából kihuzott egy kést és mutatá Mikhálnak.

– Lássa: ezt a kést, jövet, fényes nappal, ide szurtam ebbe a fába, s most, menet, sötét éjszaka, rátaláltam.

Nem telt bele egy óra: a hold még mindig fenn volt az égen, midőn a görgői kopanicsához eljutottak.

– Itt megnyugszunk: szólt a Pirka. Ez az a ház, a hol a galambok csókolóznak a háztetőn.

Ez uttal azonban a galambok bizonyosan aludtak már; hanem a ház udvarán a holdvilágban járt egy asszonyi állat. De nem a talpain járt, mint más Isten teremtése szokott járni, hanem a tenyerein, a fejével lefelé.

– Hopp cziherre! kiáltá el Pirka a boszorkány üdvözletet.

– Csororum hajdinárum! válaszólt rá a kopanicsárné, egy czigánykerékkel helyreállva a két lábára.

– Miért imádkoztál boszorkány módra? kérdezé tőle a Pirka.

– Azért, hogy az ördög ragadja el a vén Vihodárt.

– Már megtette. A Jankó beleharapott a nyakába és dikhetz lett neki a másvilágra.

– Dicsértessék a Belzebub! kiálta fel a kopanicsárné, és aztán örömében körölczigánykerekezte az egész udvart.

A Mikhál reszketett a két boszorkány között, a kik olyan szavakat beszéltek, a miket ő nem értett, s olyanokat tettek, a miket asszony nem szokott tenni.

Senki sem volt rajtuk kívül a puszta tanyán.

– Főzz vacsorát öcsécském. Mondá Pirka az Ancsának.

– Kit hoztál vendégül nénécském? kérdezé Ancsa.

– Ha tudod, mit kérdezed?

Az Ancsa pedig első látásra ráismert a Mikhálra s nagyot nevetett neki. Mert a boszorkányok nagyon örülnek azon, ha azt látják, hogy egy ártatlan lélek veszendőbe kerül.

Azzal bevitte őket a konyhába s nagy lánggal égő tüzet rakott; a mely mellé fazekakat tett. Egy kis csuprot pedig a Pirka töltött meg vizzel s aztán mindenféle boszorkányos hókuszpókuszt csinálva a csupor fölött, azt is oda tette a tűzhez, s bele dugta a «Valentinus» nevet hordó czédulát.

– Minek ez a csupor a tűz mellett? kérdé tőle az Ancsa.

– Annak, hogy mire annak a vize tisztára lefő, hogy semmi se marad benne, csak a czédula, akkorra az én bakkecském elhozza ide ennek a szép menyecskének a deli szeretőjét. Csak készítsd a vacsorát, öten leszünk hozzá.

– Páratlan szám: nem szeretem! mondá Ancsa, s azzal hozzáfogott a tyuköléshez, koppasztáshoz, boszorkánypogácsa gyuráshoz.

Mikhál a tűz mellett ült és fázott.

Az Ancsa énekelte a maga nótáját a főzés közben.

Ha «virágdal» a többi, úgy ez tán a «bürökdal» közötte:

A Pirka az alatt hol elvonta a tűztől a csuprot, hol megint közelebb tolta ahhoz. Az Ancsa kérdezé, mire való az?

– Ez azért van, hogy ha nagyon bugyog a víz, akkor az én bakkecském nagyon sebesen vágtat a deli legénynyel, hogy annak elfullad a lélegzete a nagy repülésben; ha elhuzom a tűztől, akkor megpihenget szegényke.

Mikhál máskor nevetett volna az ilyen babonaságokon, de ma annyi borzasztó érte, s oly meglepő volt rá nézve, hogy a mit a kártyán kivetett a Pirka, abból már kettő, csaknem lehetetlen, beteljesült, hogy már a harmadikat sem merte tagadni. Hisz annak is fele megtörtént már: az, hogy ő elszökjék a férje házából s egy idegen gunyhóban várjon kedvesére. Mi volna még lehetetlen azok után?

– Már jön. Már közelít. Mondogatá a Pirka, a csupor fenekére sandalogva. Már hallom a kecske troppolását: a hogy a négy lába koczog a hegytetők ormain. Most ugrik át a Krivánon, most fut végig a lengyel nyergen. Huj, hogy aprózza a lépést! Gyorsan kecském, gyorsan!

Mikhál józan eszét egészen elkábítá ez a babonázás; nem volt az érzékeinek ura többé.

– No most itt az ideje a felöltözésnek, mondá Pirka, s azzal hozzá fogott Mikhálra feladni a paraszt öltöny helyett a gyenge rózsaszín rokolyát; befűzte a vállját, hogy karcsu legyen s újra fonta a haját, hogy szép göndör legyen: ha a szerelmese megjön, annak tetszetős legyen. A nő kábultan engedett magával mindent tenni.

Künn a hold leszállt; egészen sötét lett. Csendes, csillaghullató, harmathullató éjszaka.

– Most már itt kell neki lenni mindjárt! bizonyozott a boszorkány, mikor a csupor fenekén sistergett a maradék víz.

E perczben a csendes éjszakából egy tárogató dala kezdett felhangzani. A dal egyre közelített. Mikhál szíve sebesen vert. Ez az ő kedves dala volt. Ráismert. Azt hitte már, hogy álmodik, hogy nem is ezen a világon él. Feje zúgott, a lég tele volt körüle tánczoló varázstüneményekkel; lelke ki akart testéből szakadni. A dal mind közelebb hangzott. Már lehetett hallani künn az úton a férfi lépteket.

Az utolsó csepp víz a csupor fenekén perczegve süstörékelt szét.

– Megjött a kecském! kiálta diadalmasan a boszorkány.

S abban a pillanatban lépett a ház ajtaján Mikhál elé Kalondai Bálint – – –

Nem is öröm, hanem őrjöngés volt az, a mi az ifjú asszony szívét elborította. Felszökött nagyot sikoltva; odaveté magát kedvese keblére, átölelte karjaival annak a nyakát és ajkaira tapasztá ajkait, mintha ki akarná szívni a lelket belőle és a könnyei csorogtak annak az arczára.

Bálint is elfelejté ettől az öleléstől, hogy mi van még ezen kívül az egész világon? beleszámítva mind a kilencz planétát is, a mik az emberek sorsát igazgatják és confundálják.

Meddig tarták így egymást átölelve? az talán egy örökkévalóság volt; hasonlatos ahhoz, a midőn Mirza sah a persa varázsló szavára egy kádba lebukás és újra felmerülés ideje alatt egy egész életet álmodott végig. Legalább Mikhálnak úgy tetszett, hogy ez hosszú idő volt; mert mikor magához tért, felsóhajtott:

– Óh milyen kár, hogy már reggel van! Nézd, már hajnalodik.

Az égen nagy világosság terjedt el.

– Hahaha! Nevetett rá a Babura Pirka. Az volna a bolond nap, a mi nyugat felől kelne fel. A pokol hajnala az ott. A hóhér háza ég! Hahaha! Gyönyörűséges hajnal!

A vérvilág rémséges fényt vetett a hegyekre, erdőkre; messzire bearanyozva a havasokat, mintha azoknak a jégcsúcsai lángolnának, a csillagok reszketve szikráztak a tűzfény közepett.

– Most már nyugodtan alhattok gyermekek! mondá a Babura Pirka. A Vihodár, mire hazatér, csak a háza romjait fogja találni s azt fogja hinni, hogy a felesége is oda égett, s nem fogja a földön keresni többé.

– És ha keresné is! kiálta fel daczosan Bálint: – én nem adnám neki oda többé; ha ég, föld parancsolná is. Készebb vagyok elébb rablóbandát alakítani s hadat izenni az egész emberiségnek, mint a kedvesemet elhagyni tőlem szakítani valaha. Az én Mikhálomat csak a vérpadon veszi el tőlem, a ki elveszi még egyszer.

És szörnyen megüté puskája agyával a földet, hogy a két boszorkány a mestergerendáig ugrott örömében. A Mikhál pedig odaborult a Bálint nyakába és azt rebegé:

– Én pedig megyek veled az erdőbe, a viharba, a fagyba, a halálba, a kárhozatba, a hová engemet hívsz magaddal, és ne legyen más halálom, mint az, hogy az én vérem a te véreddel összefolyjon, s ne legyen más örök életem, mint a te lelkeddel az én lelkem egybeforrva, – ha üdvben, ha kárhozatban; – angyalom! királyom! napvilágom!

A Simplex kidugta a tárogatót az ablakon s olyan lakodalmast fújt rajta, hogy minden bércz viszhangzott belé.