HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.

Nem minden akeppen tewrteenic az vilaagon, a mint elewre kifvndaaltatott wala.

Teljes diadalát ülte már a Zwirina család a Kalondaiak fölött. Megfizettek nekik a templomi megszégyenítésért, a tornában megveretésért; sértett büszkeségükért bőségesen.

A tanács által kimondott itélet úgy hangzott, hogy mind a két vétkes feje vesztésével büntettessék; az asszony elébb. És azután a lefejezett tetemek nem a temető megszentelt földébe, hanem a temető árokba takaríttassanak el, a hol a város szamarai legeljék le sirjaikról az ott megtermő bógácsot.

Ez az utóbbi sulyosítása volt a büntetésnek.

De emlékezetes példát kellett szolgáltatni és elégtételt adni a megsértett közerkölcsnek, mely mélyen föl volt háborodva azon vakmerőség miatt, hogy egy ily gonosztevő még a város legmagasabb hivatalára is feltolakodott s egy becstelen személy, ki mint másnak a hites felesége, tiltott szerelemben élt egy férfival, az első helyet merte bitorolni a templomban, s a legelőkelőbb társaságokat is jelenlétével megfertőztette és oly hosszú ideig méltatlanul fogyasztá a ráhalmozott nagy tiszteletet. Ez oly bűn, a mit az egy halál maga ki nem engesztel; hanem azt még a siron túl is sujtolni szükséges.

Hanem annyi emberség még is volt a birákban, hogy Kaczenreiter Henriknek megtilták a feleségét saját kezével kivégezni. A csábítóval már elbánhat tetszése szerint.

És ismét hangzott a szegény bűnösök lélekharangja: a városház kapuja újra megnyílt, s a szomorú nászmenet közepén ott jött az elitélt pár: egymást támogatva. Mikhál hófehér ruhában, szép haja fehér szalaggal átkötve, Bálint pedig ünnepi öltözetében, rókatorkos mentéjében, hosszú haja a vállait verte.

A tanácsbeliek elfoglalták a menyezetkarzatot, közepén ült Zwirina Ágoston.

A gyászpadhoz érve, Bálint felsegité Mikhált a lépcsőkön, ki könnyed léptekkel haladt fel azokon.

A távolban egy asszony átkozódásait lehetett hallani, kit az alabárdosok erővel tartottak vissza, hogy zavart ne csináljon: Sára asszony volt.

Mikor fölértek a fekete posztóval bevont emelvényre, a Bálint megcsókolgatá a Mikháljának az orczáját és kezeit.

– Megbocsátasz-e nekem?

– Nincs miért megbocsássak.

– Szörnyű halálodért…

– Az örökre egyesít te veled.

– Reméled, hogy ismét látjuk egymást?

– Várok rád az ég kapujában, míg megjösz.

– S ha én pokolra jutok bűneimért?

– Kikönyöröglek onnan az én Istenemtől.

– Akarsz-e imádkozni még?

– Békesség van már szivemben.

– Amen…

Azzal leülteté őt arra a kis székre. Hosszú nagy haját felköté tekercsbe azzal a fehér szalaggal.

Mindkettőjük számára ott állt egy-egy vaskoporsó.

Az öreg legény pallosára támaszkodva állt a kis szék mellett.

Mikhál ráismert és megszólítá.

– Mátyás mester, úgy-e jó asszonya voltam mindig?

– Bár ne lett volna az soha. Dörmögé a kemény férfi.

– No hát úgy bánjék majd velem, s jutalmazza meg az Isten.

Bálint azt kérdezé tőle:

– Bekössem-e szemeidet?

– Csókold le. S hunyva maradnak.

Nem is nyiltak fel, csak a túlvilágon.

Egy villanás, egy suhanás s a sértett emberi törvénynek elég lett téve: odafenn pedig az angyalok nevetve fogadták a testvérüket s kérdezék tőle kiváncsian, mi jobb odalenn a földön: az élet, vagy a halál?

Az emelvény tulsó oldaláról odaugrott Kaczenreiter Henrik, hogy a holttetemet fölemelje.

– Hozzá ne nyúlj! kiáltá rá oroszláni dörgő hangon Bálint; – mert olyat ütök rád, hogy előttem szállsz a másvilágra.

Azzal leveté rókatorkos mentéjét s lekiálta a körülálló sokasághoz.

– Hej fiúk! Ki jön ide nekem segíteni? Annak adom a rókatorkos mentémet.

– Itt vagyok én! kiálta egy ismerős hang: a Simplexé. A hű barát sietett fel a lépcsőkön.

– Segíts őt a koporsóba tennem; mondá neki Bálint. Aztán a mire kértelek, el ne feledkezzél róla.

S szépen elhelyezé Simplex segélyével a szép Mikhálját abba a szomorú ágyba, a miből nem költenek föl senkit.

Akkor megölelte a hű fiút s elbocsátá magától.

– Most aztán kettőnkön a sor, Kaczenreiter Henrik; szólt halálos ellenfeléhez fordulva.

Az esperes, ki a végső vigaszadással odáig kisérte, figyelmezteté, hogy térjen Istenhez élte végperczében és imádkozzék.

Bálint elutasítá őt magától.

– Hiszek egy Istenben; de nem abban a vérontó Istenben, a kiben ti hisztek.

– Ne halj meg egyházi áldás nélkül; figyelmezteté a lelkész.

– Hát kivánhatok már ennél nagyobb egyházi áldást, mikor a pap egyúttal a hóhér, a ki a fejemet leüti.

A körülálló közönségnek pedig nagyon tetszett ez a feleselés.

Bálintra is elragadt az, a mi e szomorú szinpadnak oly sajátszerű komédiája, s a mit akasztófa-humornak neveznek. Az előtte lejátszott szinészek szellemei repkedték körül, azok súgták talán a fülébe e keserű csípdeséseket.

– Hát jó barátom, enyelgett Bálint Henrikkel. Ma van-e nálad, vagy tegnap? Olyan keresztbe állnak a szemeid, mintha nem aludtál volna az éjjel. Félek, hogy nem oda vágsz, a hová nézesz.

Igaz, hogy Henrik egész éjjel ivott. Szivét erősítette volt.

– No hát, hogy parancsolod a hajamat felkötni? szólt Bálint, leülve eléje a kis székre, s ugyanazzal a fehér szalaggal, mely Mikhál hajfürteit átszorítá, (most már piros szalag volt az) saját dús hajzatát is felkötve a feje tetejére. – Elég jól van-e így?

– Még magasabban kell. Monda neki Kaczenreiter.

– Még is magasabbra? No így már csak jó lesz.

Ez a megvető mókázás egészen dühbe hozta a bakót. Ellenfelének lelki gyötrelmében nem gyönyörködhetett. Az lenézte őt még a halál küszöbén is. Külömben nem volt Bálintnak természete a hetykeség: most szeretett kötekedni. Ebben volt kifejezve legmélyebb megvetése minden ellensége iránt.

– No páter Vihodár, – ha te készen vagy: én már készen vagyok.

Henrik szivét elöntötte a düh s a düh rosz czélzó, a felemelt pallossal éppen odatalált, a hol Bálint fején legsűrűbbre volt csombókolva a haj, s ez ütés által maga is félrelódult, annyira, hogy elbotlott, oldalt bukott s úgy ütötte halántékát a Bálint számára készen álló koporsó szegletébe, hogy elszédült bele.

Az volt aztán a riadal a népsokaság között, mikor a palloscsapás után az elitélt ugrott fel a vérpadról s a bakó maradt a deszkán elterülve.

– Bocsásd szabadon! ordítá a nép egy része. Ha a bakó rosszul talált, az elitélt kegyelmet kap! – Más rész pedig azt kiáltá, hogy vegye fel a pallost a másik bakó s végezzen az vele.

Bálint e zaj közepett szétnézett a vérpad magaslatáról.

Hallotta a biztató kiáltásokat alulról. – Látta a karzaton ellenségei felháborodott csoportját, kik «veszítsék el» szókat kiáltozának felé. – Látott a néptömeg között egy kétségbeesett asszonyt erőszakkal a vérpad felé törni, s anyjára ismert benne. Egy pillantást vetett megölt kedvesére s arra, mint a villám, száguldott át agyán egy gondolat.

«Ide Bálint, ide!» Ez Simplex hangja volt.

Bálint leszökött a néptömeg közé a vérpadról.

«Utána! Fogjátok meg!» kiáltozák a tanácsurak a vérpadot körülálló drabantoknak.

A néptömeg sűrű volt: ember-ember hátán állt. De a merre Bállint kitört, ott egyszerre sikátor nyílt előtte, s az megint összezáródott az üldözői előtt. Ő rá senki sem tette a kezét a nép közül. Simplex és társai fedezték a futását.

Kimenekült a néptömegből. – Neki az utczának. Utána az üldözők. – A főrector a magasra emelt arany gombú bottal, maga a felocsúdott bakó a pallossal, a drabantok az alabárdokkal.

Bálint egy nyitott kaput talált az utcza végén: azon bemenekült.

Az a kapu bezáródott utána.

S mikor az üldöző csoport megérkezett s elkezdett dörömbözni a kapun, hogy nyissák ki: felnyilt az és kilépett rajta Hieronymus, a jezsuiták vicáriusa, kezében a függő pecsétes oltalom-levéllel.

– Vissza innen! Ez a ház «asylum.»

Az volt a jezsuiták kolostora.

E küszöbön megszünt a világi hatóság minden hatalma.

És íme csoda módra beteljesedett a vicárius szava, hogy azok a betűk, a miket a Bálint azon okmány aláirásakor sorba vetett, olyan erdőt támasztottak mögötte, melyben megmenekült.

De mikor Sára asszonynak hírül vitték, hogy a fia bemenekűlt a jezsuiták kolostorába, s most azoknak az oltalma alatt áll, akkor csak összeroskadt a szegény asszony s azt mondá, hogy «bár inkább nyugodnék a Mikhálja mellett!»