HETEDIK FEJEZET.
Reading edition
(Leiratic az haaz, ees annac gazdazzonia.)
Ez nem olyan ház volt, mint más. Kívül a város falain magának kellett védelmeznie magát. Először is mély árok vette körül, mely tele volt tespedő vizzel, békalencse vont rá kérget, azon felvonóhid vezetett keresztül a házat körül fogó palánkig; de ez a hid már fel volt vonva s elzárta a bejáratot. A sánczkarókra mindenféle állatok bőre volt kiakasztva szárítás végett.
A ház falai téglából voltak rakva, vakolat nélkül. Az alsó ablakai csak lőrések voltak, a felsők, a hány, annyiformáju és nagyságú; de mind kettős keresztvasakkal elzárva. A hiddal szemben volt egy kapu, nehéz tölgyfa gerendákból, keresztül-kasul futó vaspántokkal és öregfejü szegekkel kiverve.
A ház udvarán belől nem volt csendesség. Már messziről hallatszott az ebvonítás, mely a közelből valóságos kutyakardallá szaporodott fel. Lehetett ott talán husz is.
A ház tehát már el volt zárva s ugyan könyöröghetett volna ott az árkon kívül az elkésett utazó a bebocsáttatásért; senki se hallotta volna azt meg, ha szerencsére ott nem lett volna a tárogatós: a ki sipjába belefujván, azon egy olyan nótát fujt el, a milyennel szoktak a császári hirnökök, a kik valami izenetet hoznak, a várkapuk előtt bebocsáttatást követelni.
A trombitaszóra aztán leereszkedett csörömpölő lánczain a felvonóhid. Hanem a kapu még zárva maradt. A Simplex odament és rávert ököllel.
A megujult kutyaugatáson egy rikácsoló női hang hallatszott keresztül.
– Ki van az ajtón?
– A létai pap, meg a felesége! Kiálta vissza a Simplex.
Erre a kapun belül nagy csihi-puhi hallatszott, mintha a kutyákat verné valaki szélylyel s a mint azok ordítva hátrafutottak, feltárult nagy nyikorogva a kapu, kitátva a tág bolthajtás mély száját, melyet egy függő lámpás világított meg belül.
A kapufél mellett egy asszonyalak állt, nagy csomó kulcscsal a kezében.
Magas, sugár alak volt, sárga rokolyában, a feje veres kendővel átkötve, az alól borzasan törtek elő szénfekete hajcsomói.
Valaha szép lehetett az asszony; hosszúdad arcza, gödrös álla és piros orczái voltak, fekete szemöldökei és villogó szemei s magas nagy homloka. Csakhogy mindez csupa ráncz volt már, s a homlokán a redők olyanok voltak, mint a zsoltárban a léniázott kóta.
– Jézus Mária, Szent Anna! oltalmazz! didergé a fuvaros; a Babura Pirka a maga testében!
A némber nagyot kaczagott, a mint a szánt meglátta.
– Hát a papok is «peméten» utaznak már? Szólt durva tréfálózással; mialatt a besikamló szánkó után két felgyürkőzött suhancz becsukta a dörgő kaput s aztán elkezdte megint felhuzni a nyikorgó lánczokkal az állatmódra nyivákoló hidat.
– Sok jó estét, Pirka nenő! szólt a Simplex, megcsippentve a némber állát. De régen nem láttuk egymást, talán rám se ismer már?
– Huh, rebegé a hanák. Megcsipted a boszorkány állát! Bizony hátra fordítja a fejedet az éjjel!
– Eredj, te ördög diákja! Monda a némber. Mi hord mindig az utamban? Hát hol az a létai pap?
– Ott szedi le a feleségét a szánkóbul. Itthon van-e a patronus? (A bakót «patronusnak» czimezték).
– Hát hol volna? Ott van a laboratoriumában. De megszakállosodtál!
– A mióta legutoljára megvendégelt Pirka nenő domika levessel. Tudja, akkor azt igértem, hogy ha megnövök, feleségül veszem. Hát lesz e lakodalmas kása?!
– Bizony megnyergel még, ha sokat bolondozol vele. Inté őt a Hanák, lovai üstökén egyet rántva. Az éjjel kantárt vet a nyakadba s ellovagol rajtad a Kriván tetejére!
– Lesz minden, ne busulj. Biztatá Babura Pirka Simplexet. Csak elébb a többiek hadd zabáljanak: azután majd jőjjetek fel a konyhába. Lesz jó vacsora.
– Dejszen nem eszem én abból, dünynyögé a Hanák. Szent, hogy valamit adna innom, a mitől bizonyosan sertéssé változom.
– Legalább szebb temetésed lesz akkor, mint ha embernek maradsz; boszantá őt a Simplex.
De azért a Hanák csak nem volt rávehető, hogy a lovai mellől az istállóból elmozduljon: inkább beérte a haricskapogácsával, a mit a tarisznyában hozott. A Simplex aztán azzal tréfálta meg, hogy mikor visszakerült hozzá éjszakára aludni, el kezdett nyeríteni, mintha már benne volna a lóban.
A némber legelébb is a lelkészt és feleségét vezette fel az emeletbe.
Az épület tömör bolthajtásos folyosókból és szobákból állt, a miknek mind vasveretes tölgyfa-ajtajaik voltak, végre ott hagyta őket egy hatszögletű teremben, melynek hat bolthajtása középen egy karikába futott össze s onnan függött le egy mécses. Hanem annál nagyobb világot adott a kandalló, melyben pattogó hasábok égtek.
Ebben a teremben semmi sem emlékeztetett a házi úr szomorú mesterségére. Ódon szekrények álltak a fal mellett, a terem közepén egy gömbölyü asztal, tigrisköröm alaku lábakkal, bőrrel bélelt székek; egy pohárszék fényes czintányérokkal és kancsókkal. Semmi kép a falakon, vagy kirakott fegyverek, a hogy más házaknál szokás.
E teremből egy kis oldalszoba nyilt, olyan alacsony ajtóval, hogy a belépőnek meg kellett hajtania a fejét.
– Ez lesz a hálószobájuk; monda a gazdasszony: jó csendes hely, a hova a kutyák lármája nem hallik.
Babura Pirka sem ismert már rá Henrikre; pedig de sokszor megtépázták egymást hajdan.
A nő észrevette, hogy Mikhál öltözete össze van ázva, különösen lábbelijeit nagyon megviselte a hegyi út.
– Nem óhajt a tiszteletes asszony átöltözni? Kérdé szolgálatkészen.
– Nincs mibe; felelt Mikhál. Málháinkat a rablók mind elvették; magunk a hegyi utakon menekültünk meg előlük.
– Az átkozottak! Talán hát jobb volna most lefekünni a meleg ágyba, s egy kis jó forró borlevest inni. Az fölmelegítené. S nem kellene az estelire átjönnie.
– Köszönöm szivességét, monda Mikhál, kinek eszében volt az idejövetel czélja: Henrik atyjának kibékítése. Én óhajtok a ház urával együtt estelizni.
– Igazán óhajt? kérdé a némber, összehuzva sűrű szemöldeit. Igazán nem fél tőle? Olyan erős szíve van? No hát még jobb.
Azzal kifordult a szobából s nem telt bele több idő, mint hogy a házastársak annyi szót válthattak egymással, a mennyi elég volt Mikhált felvilágosítani róla, hogy ez a Babura Pirka a háznál régi felügyelőnő; a midőn már vissza is tért egy nyaláb női öltönynyel a karján.
Szép nehéz selyem-rokolya volt az; sötét granátszínű: virág-füzérek himezve a szegélyeire színes selyemmel és skofiummal: öv is volt hozzá török szövetből és széles csipkekötény; elől aranyozott csattok kapcsolták be a vállfüzőt.
– Jó lesz ezt a száraz öltönyt felvenni.
Mikhál engedte magát levetkőztetni a gazdasszonynak, s aztán engedte magára adatni a selyem ruhát, a mit az gondosan megmelegitett elébb a kandalló tüzénél; azután összekapcsolta a derekán szépen, a kötényt is, az övet is felkötötte a derekára.
– Nézze az ember, mintha csak a testére szabták volna!
Azután a nedves saruit is kifüzte s azok helyett finom piros szattyán csizmácskákat huzott fel a lábaira Mikhálnak. S minthogy tükör nem volt a szobában, ő maga szolgált tükör helyett, körülnézve a vendéget.
– Mintha csak mondva csinálták volna rá! Ne féljen lelkem tiszteletes asszony. Nem valami komisz fraj viselte ezt. Gyönyörű szép nemes asszony járt benne valaha. Annak is csak kétszer volt a testén. Olyan volt, mint egy virágszál! Még a szépek között is legszebb volt. Én ütöttem le neki magam a fejét.
Mikhálnak összecsuklottak a térdei.
Ő egy kivégzett nőnek a ruháit viselte már a testén!