TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kiben meghiratic az io paitaassoknac kevlewmb-kevlewmbfeele zerenccheeic, es hogi kinec teniere, kinec talpa tewric wala.)

A gonosz martalóczok minden felső ruhát lehúztak a foglyaikról, csak az alsó vászon gúnyát hagyták meg rajtuk, úgy hajtották őket végig a behódolt falvakon keresztül, a miknek magyar és keresztyén lakossága volt, törökkel vegyest s olyan barátságos törvényük volt, hogy ha magyar ellenség közeledett, azt a török kadi tartozott bejelenteni a török basának; ha pedig ozman ellenség jött valahonnan, azt a magyar biró a magyar vezérnek.

Az úton a fogoly asszony leánykájának a lába a kövecseken egészen kisebesedett, menni sem tudott már tovább. A Bálint nem nézhette, hogy a martalóczok, mint az oktalan állatot, úgy kényszerítik a nyomorult gyermeket ostorral a tovább haladásra; mintha nem volna neki elég a saját maga veszedelme, még azt a kis leányt is felvette a vállára, úgy czepelte azt egész Eger kapujáig.

Egerben épen nagy heti vásár volt: a foglyokat odaterelték a piacz közepére, a hol tulkok, birkák és bivalyok voltak áruba bocsátva; ott az egyik martalócz egy rekedt tilinkón sipolva, elkezdte a vásárosok figyelmét felhivni a maga rabszolgáira, pergő nyelvvel hirdetve azoknak a kitünő tulajdonságait; mutogatva a Bálint hatalmas karjait, ki daczos képpel, kifeszített mellel állt akkor is; míg a Simplex olyan siralmas képet csinált, összegörnyedve bánatában, hogy a martalócz kénytelen volt az ostora hegyével egyszer egyszer odacsippenteni a lábaikrájába, hogy tánczra kerekítse; a fehér népnek meg lerángatta a válláról a köntösét, hogy lássák a vevők, milyen ép bőrük van?

Legelébb is megvették az asszonyt meg a leányát. Egy müdirnek volt szüksége mind a kettőre. Legalább nem szakították el őket egymástól.

Azután jött egy köpczös török mészáros, a ki juhokat szokott vágni. Hej, megörült ez, mikor megtudta a Bálinttól, hogy ő is mészáros legény. Nem is alkudott rá sokat. A hogy tartotta a martalócz, megadta érte a száz aranyat, s mindjárt rátette a két lábára a maga békóit s így hajtotta el maga előtt, biztatva útközben, hogy ne féljen semmit, nála jó dolga lesz: kap enni eleget; s majd ha a szőlőszedés ideje eljön, akkor odakinn dolgozhatik a szőlőben s akkor lőrét is ihatik.

Hanem a Simplexnek sehogy sem akart vevője akadni. Akárhányan jöttek, mind azt nézték, milyen a tenyere? Az pedig nagyon sima és puha volt. A trombitafuvásban nem is törhetett fel. Nem kellett senkinek; hiába kiabált a martalócz: «vegyétek, vegyétek meg ezt a gyaúr disznót!» s tánczoltatta a pányván mint a medvét.

Utoljára, hogy senki se vette meg, felhajtotta a várba, a basához. Ott kijött eléje a muteszellim, annak elmondá a martalócz, hogy ime ez egy fogoly katona. Ha olyan keresztyént fogtak el, a ki nem tudta eltitkolni, hogy katona volt, azt a basának tartoztak átengedni a martalóczok – szabott árért. De a ki csak tehette, eltagadta azt, mert a basa szeretett többet kapni a pórtékáért, mint a mit kiadott érte, s azt a portéka nem köszönte meg. Az a basa üzlete volt. A muteszellim kifizetett a Simplexért a martalócznak negyven aranyat, a miből az istentelen egyet a szegény eladott rabszolgának visszaajándékozott.

A Simplexet aztán egyenesen a kovácshoz vitték, s ottan a két lábára olyan nehéz vasat vertek, hogy volt rajta mit czepelni. Azzal bedugták egy föld alatti börtönbe. Ott már volt valami ötven darab fogoly, a kik nem igen beszéltek egymáshoz, hanem az egyetlen ablak elé guggolva, mely felülről világosságot adott, pipákat faragtak, korbácsokat fontak, vagy török öveket vetéltek, hogy nehány aspert keressenek vele. Többen pedig a fal mellett feküdtek, mintha betegek volnának, s azoknak a lábaik be voltak kötve. Egy borbély reggel, este lejött hozzájuk, hogy a kötéseiket felbontsa s a talpaikat, a mik sebesek voltak, enyhitő irokkal bekenegesse.

A Simplex kérdezte tőlük, hogy merre utaztak olyan meszsze, hogy így feltörött a talpuk? Azok azt felelték neki, hogy «várj csak, majd te is elutazol oda, aztán megtudod, hogy merre fekszik Bambusonia?»

Nem is telt bele egy hét, hogy megtudta a Simplex, a mire olyan kiváncsi volt, s aztán nem kellett neki többet rajta törni a fejét.

Mikor rákerült a sor, felvitették a kajmakámhoz. – A kajmakám derék tréfás ember volt, kövér képe, vastag termete. Hoszszuszárú pipából szívta a füstöt, maga elé szedett lábakkal ülve egy tarka szőnyegen.

Nagyon is szépen beszélt a Simplexhez; kedves fiamnak, pribéknek nevezte; kikérdezte: hova való? mi sorsban van? kik a rokonai? hol a birtoka?

A Simplex elmondta neki a kérdésekre ugyanazt a választ, a mit a Jankónak, a rablóvezérnek mondott, hogy ő ilyen szegény, meg olyan árva.

A kajmakám szertelen nagyot nevetett rajta.

– Mintha csak irásbul olvasnád! Épen úgy felelsz, mint a hogy a többi szokott felelni az első «kérdezésre.» – «Nincs se apád, se anyád, azt se tudod, hol születtél; szegény vagy, mint a templom egere, hátadon házad, kebeledben kenyered; koldulás a mesterséged.» Ezt feleli sorba valamenyi az «első kérdezésre», s ha mindjárt a Zrinyi bán fia volna is! Lássuk, hogyan felelsz majd a «második kérdezésre?»

Azzal egy intésére négy csausz lekapta a Simplexet a tiz körméről, kettő az összekötött lábait egy széthúzott kötélnél fogva felemelte, hogy a talpai az ég felé álltak, a másik kettő meg aztán két szál hosszú bambuszszal elkezdett a talpain muzsikálni, a mi a Simplexnek annyira nem tetszett, hogy az ismételt kérdésekre azt vallotta, hogy ő királyfiu, apja a velenczei doge, keresztapja a lengyel király, csak annak izenjenek, az ad érte váltságul akkora darab aranyat, mint ő maga.» A mért aztán még jobban a talpára vertek.

A szegény Simplex azt hitte, hogy most mindjárt bele fog halni: olyan rosz mulatság az a talpverés.

Ekkor aztán következett a harmadik kikérdezés: – a kajmakám hozatott borbélyt, bekenette enyhítő balzsamokkal a Simplex felmarjult talpait, adatott neki hüsítő shorbethet innia s aztán elkezdett hozzá szépen beszélni.

– Lásd édes fiam: minek beszélsz hiábavalóságokat? minek vallod egyszer azt, hogy zabgyerek vagy, máskor meg azt, hogy királyfia? hiszen valakid csak van a kerek világon, a ki ád a bőrödért valamit. Valami jó embered, a ki kivált, s a kinek aztán leszolgálod azt. Gondolkozzál csak rajta. Hiszen mi nem kivánunk olyan sokat.

Ekkor aztán rájött a Simplex, hogy csakugyan van neki egy testi-lelki jóbarátja, csakhogy az maga is rabszolgaságba esett itt Eger városában, egy mészáros-mester vette meg: az, ha magát kiválthatja, őtét is ki fogja majd váltani.

– No látod, ez már okos beszéd. Hát milyen az a mészárosmester, a ki a barátodat megvette?

– Hát olyan szép ragyás ábrázatú.

S minthogy pedig Eger városában akkor harminczhárom muzulmám juhölő lakott, s az a mesterségével együttjáró mérges légycsipésektől mind ragyás volt, annálfogva valamennyit felcsődítteté a kajmakám a várba, hogy a Simplex válaszsza ki közülök az igazit.

Az volt a Bálint gazdája, Ibrahim.

Azzal azután előhozatta a maga rabszolgáját.

A jó Bálintnak nagyon megesett a szive, mikor a barátját ilyen állapotban meglátta.

– Szegény Simplex! Mire jutottál én miattam! Látod, nekem nyugodalmas gazdám van: csak maga ver, nem másod magával, s csak a hátamat üti; nem is bottal, hanem csak vizilóbőrkorbácscsal. Az Isten áldja meg érte.

– Minek tűröd! Mért nem irtál az anyádnak, hogy váltson ki?

– Irtam biz én: fel is kértem, hogy küldjön váltságdijat te érted is, a hogy én értem. Küldött is rá feleletet rögtön. Azt felelte, hogy szives örömest lefizeti én értem is, te érted is a váltságdijat, a miben megalkuszunk a gazdáinkkal; hanem azután az ő rabszolgája legyek azontul. Azt tegyem, a mit ő parancsol; tudta nélkül sehova el ne induljak; se veled össze ne találkozzam többet: és azt, a kit szeretek, úgy elfelejtsem, hogy soha rá ne gondoljak a szivemben többé: – különben itt hágy veszni a török fogságában.

– S mit feleltél neki rá?

– Hát azt feleltem, hogy «Isten megáldja hát édes szülémet: akkor én maradok a török fogságában; mert én az én kedvesemet még a fekete földben sem fogom elfelejteni soha, sem az én jó pajtásomat, a kinek hűséget fogadtam, meg nem tagadom, a míg élek.

– Ember vagy Bálint! monda rá a Simplex, s azzal összeüté a bokáján a lánczos békót, fittyet vetett a két ujjával a kajmakámnak. – Servus basa! küldhetsz a tömlöczbe vissza. Ha begyógyul a talpam, ujra kezdheted az examinálást.

Simplexet aztán visszavitték a tömlöczbe s ott azután megtanulhatta ő is a törökzsinór gombkötővetélést, ölét egy réz asperért s elmélkedhetett mellette, hogy milyen bolond állapot az, mikor valaki a talpára veret azért, hogy a jó pajtása szerelmes egy asszonyba, a ki nem lehet az övé!

Ez alatt begyógyultak a talpán a sebei; de ez nem volt rá nézve semmi öröm: mert előre meg volt neki mondva, hogy a mint talpra állhat, megint ujra kezdődik a keserves kikérdezés. Volt olyan a foglyok között, a kit már háromszor is kínvallattak. Ezt nevezték alkudozásnak. A ki keveset kinált, sokat kapott.

Eljött a nap, a melyen ismét fel kellett mennie a kajmakám elé. Előre tudhatta azt már, mert ilyenkor előtte való nap nem adtak a fogolynak enni. Éhomra nem árt meg olyan nagyon a bámbusz.

A Simplex reszketve lépett be a vallató szobába. A kajmakám ott ült megint a szőnyegen, előtte egy alacsony asztalkán egy tál párolgó piláf, a mi nem más, mint juhhús riskásával; mellette a keze ügyében két szál bámbusz.

– No hát fiam, gyere ide válassz; monda a kajmakám a remegőnek. Ezt a tál piláfot akarod-e megenni, vagy ezzel a két szál bámbuszszal akarsz százat a talpadra? No ne szepegj, hanem válassz tetszésed szerint. Aztán itt a papiros, tinta, kalamáris: irsz nekem róla egy teszkerét, hogy mit kaptál. Ha piláf kell, azt irod, hogy piláfot kaptál; ha bot kell, azt irod hogy botot kaptál.

A Simplex sehogy sem értette az egész dolgot. Nem tudta, hogy mit tréfál így vele a Kajmakám? de elvégre is bot neki semmiképen nem kellett, a piláf pedig mindenképen kellett, hát annyi kinálásra hozzá ült az utóbbihoz, s tudva hogy a töröknek nagyon tetszik az, ha a piláfból nem hagynak a tál fenekén, ez a janicsárnál is virtus, igyekezett hát azt tisztára kitörülni.

– No fiam, szólt a kajmakám, mikor a Simplex elkészült, már most hát ird meg a levelet, hogy jól tartottalak mai nap piláffal és nem pedig botokkal; és czimezd azt a levelet a te kedves pajtásodnak, nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint uram ő kegyelmének, az akasztófára való hitetlen kutyának; a ki nem csak, hogy magát kiszabadította a rabságbul ingyen, váltságdíj nélkül; hanem még a gazdáját is elrabolta magával, a derék, becsületes juhölőt, s elvitte Ónodra, s most onnan kinálja azt te éretted cserébe s azzal fenyegetőzik, hogy a micsoda jóval és roszszal leszünk mi itt te hozzád, ugyanazt fogja ő teljesíteni az ő foglyával, a becsületes juhölővel. A Simplexnek tehát meg kellett irni a bizonyítványt, hogy őtet a törökök tejbe-mézbe fürdetik, irósvajjal kenegetik és még a helyét is megtörlik, a hová leültetik.

Arra aztán a Simplexnek mindjárt levették az egyik lábáról a békót, s azt fölköték az övébe, annak a jeléül, hogy félig el van bocsátva; de kötelessége lészen az érte kicserélendő foglyot visszahozni és addig a kötelesség jeléül a láncz másik vége a másik lábán marad; s azt a kiváltó jóbarát veheti csak le a lábáról.

Ilyen furcsa kölcsönös obligoban maradás és egymásért való jótállás és kiváltás divatozott azokban az időkben egymásnak baráti szövetségre kezet adott férfiak között.